Könny?, mint az esteli h?s szell?,
Mely lényünk lepelként betakarja,
S fájdalmunk örökre álomba ringatja.
Finom, mint rózsakehely szirmai,
Titokzatos varázsige, jelkép,
Szárához t?zdelve milliónyi emlék.
Lágy, mint egy régi, libben? dallam
S a bel?le fakadó mély szépség,
Víg tündérek játsszák árnyas erd? mélyén.
Nyugodt, mint szoba ég? csillaga,
Hajlongó, szelíd, sárga gyertyaláng,
Mi átvilágítja a sötét éjszakát.
Enyém, mert lassan magamba zártam,
Mint a retteg?, magányos féltést,
Hogy elveszíthetem e gyönyör? érzést.