Berta és Anna életére hirtelen szállt a nagy fekete madár. Apjukat favágáskor gyűrte maga alá a zuhanó fa, még pislákolt benne az élet, amikor kiszabadították alóla, szót próbált formálni az ajka, de csak a lelke sóhajtott ki belőle.
Feleségét, Elzát összeroppantotta a bánat. A vidám, kacagó asszony elnémult. Nesztelenül mozgott a házban, aztán csak gubbasztott a széken, kifejezéstelen tekintettel bámult maga elé, néha motyogott valamit, máskor meg riadtan szűkölt összegörnyedve fejére kulcsolt kezekkel. A gyógyszerek elkábították ugyan, de fásultsága egyre jobban elhatalmasodott rajta. Már alig evett, egyre fogyott, mint a Hold. A maga világában élt, lányait nem ismerte fel. Berta kétségbeesve próbálta felrázni anyját, visszahozni a valóvilágba, de minden erőfeszítése hiábavaló volt. A szenvedő lélek bolyongott valahol, s nem találta meg a hazavezető utat. Fél év múlva őt is kikísérték a temetőbe. Talán jobb is így meggyötört lelkének, együtt lehetett eltávozott férjével ott, a másik világban. A lányok naponta friss virággal borították szüleik nyughelyét. Az ősz télbe fordult, majd tavaszra vált, ám süvíthetett a szél, hullhatott a hó, ők egyre a temetőt járták. Nehezen birkóztak meg a rájuk szakadt árvasággal. Berta tartotta a lelket húgában, anya-apa lett egy személyben. Nagy teher szakadt gyenge vállára, de elszántan cipelte azt.
Megindult az olvadás, zöldült a kert, a mező, s a Nap melege egyre erősebbé vált. A tavasz friss illata reményt csöpögtetett a szívükbe. Az élet nem állt meg, s a lélek sebei gyógyulgatni kezdtek. A kertben krumplit, kukoricát ültettek, babot, zöldséget vetettek, kismalacot cseréltek terményért, féltve gondozták apjuk nyulait, s az eresz alatt csivitelő fecskék mosolyt csaltak az arcukra. Anna még iskolába járt, Berta már betöltötte a tizennyolcadik évét, sudár lánnyá cseperedett. Úgy tűnt, nem lesz semmi baj, megbirkóznak ketten az élettel.
Kellemes meleg röppent be a nyitott ablakon, a házra hajló almafa virágain zümmögtek a méhek, Röfi elégedett hangja, a majorság kárálása bekúszott a konyhába, galamb burukkolt a fán, s Bertát valamiféle megnyugvás árasztotta el. Nekilátott az ebédfőzésnek. A zsír már sercegett az érclábasban, beletette az apróra vágott hagymát, s a krumplit kockázta, amikor Bodri láncát rángatva dühödten csaholni kezdett. Berta kinézett az ajtón. Két idegen lépett be a kapun.
— Bodri, te! — kiáltott az őrjöngő kutyára, s kezét kötényébe törölve a vendégek elé sietett.
— Jó napot kívánunk, Boga Bertát keressük! — szólt az alacsonyabb, kalapos ember.
— Én vagyok — nyújtotta a kezét, s szíve a torkában dobogott.
— A gyermekvédelemtől jöttünk — hallotta a másik érdes hangját.
— Tessék, tessék — hívta be őket a házba, s gyomra összerándult. Jaj, mit akarhatnak, rémüldözött magában. Hellyel kínálta a vendégeket, gyors mozdulattal levetette kötényét, s a kályha szélére húzta a piruló hagymás lábast.
A szikár, sápadt arcú, szigorú tekintetű ember szó nélkül ült le az asztalhoz, s csatos bőrtáskáját maga elé helyezve papírokat szedegetett ki belőle.
Alacsonyabb társa — mintha megérezte volna a lányban pattanó feszültséget — meleg hangon bátorította:
— Ne nyugtalankodjék, csak ellenőriznünk kell, hogyan boldogulnak ketten a kiskorú húgával. De jó illata van az ebédjének — mosolygott rá együtt-érzően.
Berta ijedtsége enyhült, s jó háziasszonyként már hozta is a finom töpörtőst — reggel sütötte, még meleg volt —, előkerült a vendégnek járó köményes is. Aztán mindenféle kérdésre válaszolt, amelyet buzgón jegyeztek az ellenőrök, közben fogyott az illatozó töpörtős is, s egy-egy pohárka pálinka is lecsúszott a torkukon.
— Ezzel megvolnánk — csukta be a füzetét a szigorú ellenőr, és visszapakolta táskájába a papírokat.
— Megnézzük az udvart, a kertet is — folytatta szűkszavúan, és indult is ki a házból.
Szemügyre vették a szépen zöldellő kertet, a veteményest, az udvart, az ólba is bekukkantottak. Berta szorongva követte őket, próbálta kitalálni gondolataikat.
— Nincs itt semmi hiba, ügyesen gazdálkodnak. Csak valami pénzkereset is kellene. Másként a gyámhivatal máshová helyezheti a húgát. Gondolkozzon el ezen — szólalt meg aztán elismerő hangon a szikár férfi.
Alacsonyabb, mosolygós társa biztatóan nézett rá, majd vették a táskájukat, elmentek.
Berta becsukta utánuk a kaput, egész testével nekitámaszkodott, szédülés fogta el.
— Istenem, ne engedd elvenni tőlem Annát — zokogott fel lelkéből a rettenet. Mitévő legyen, hogyan találna állandó munkát a faluban! Takarítást, vasalást vállalhat, de az nem elég! Bevonszolta magát a házba, tehetetlenül roskadt le a kanapéra, s az asztalra borulva keservesen sírva fakadt.
A déli harangszó térítette magához, s amint felkapta a fejét, megakadt szeme a konyha sarkában gubbasztó varrógépen. Az anyjáé volt. A falu megbecsült varrónője volt szegény, annak idején alig győzte a sok rendelést, így lányai is segítettek neki: férceltek, szegtek, méretet vettek. De a sors csapása, a nagy veszteség fájdalma, a napi gondok elfeledtették a sarokban letakart gépet. Izgatottan vette le róla a terítőt. Alatta még ott volt az édes utolsó munkája: egy fodros, piros pettyes kötény. Gépiesen húzta oda a hokedlit, ellenőrizte a cérnakarikát, majd a tű alá helyezte a kötényt, óvatosan hajtotta meg jobbjával a kereket, lába meg átvette az ütemet. Egyre egyenletesebben kattogott a gép, futott alatta a kötény, s mire ráeszmélt elkészült vele.
Megbabonázva bámulta a ruhadarabot, majd nagy nevetés tört rá.
Az ablak melletti ágon pedig féktelen burukkolásba kezdett a fehér galamb.
Legutóbbi módosítás: 2016.08.25. @ 14:25 :: Kádár Sára Hajnalka
