Mózsi, az igazgató, tantestületi gyűlések tömegén vacillált szóba hozni, míg az egyiken végre be kellett jelentenie, hogy az új kolléganő, Iduska, aki a mezőgazdasági ismereteket tanítja hetedik-nyolcadikban, a következő évtől franciatanárnő is lesz.
Iduska nem volt nyugodtnak nevezhető, amikor Mózsi megkérdezte:
— Mondd, kedves kollegina, tanultál-e latinul?
— Igen, kérem, de néhány közmondáson, a Miatyánkon és az Üdvözlégyen kívül nem igazán tudok semmit.
— Mondj néhány közmondást!
— Azokat mind elfelejtettem, de ha akarjátok, a Miatyánkot és az Üdvözlégyet már mondom is:
„Pater noster, qui es in caelis, sanctificetur nomen tuum, adveniat regnum tuum, fiat voluntas tua sicut in caelo et in terra. Panem nostrum quotidianum da nobis hodie. Et dimitte nobis debita nostra, sicut et nos dimittimus debitoribus nostris, et ne nos inducas in tentationem, sed libera nos a malo. Amen.”
Olyan csend támadt az irodában, hogy apró darabokra lehetett volna szedni. Iduska a sikerélményen felbuzdulva fogott bele az Üdvözlégybe:
„Ave Maria, gratia plena, Dominus tecum, benedicta tu in mulieribus, et benedictus fructus ventris tui, Jesus. Sancta Maria, Mater Dei, ora pro nobis, peccatoribus, nunc, et in hora mortis nostrae. Amen.”
Még mindig a csend uralta az irodát, amikor Mózsi ájtatos képet vágva biccentett.
— Igen szépen mondtad, kedves Iduska, ha jól tudom, románul is beszélsz.
— Nem túl jól, ez az igazság, de talán, ha összeszedem magamat, a Miatyánkot és az…
— Ne! — kiáltott magából kikelten Mózsi. — Köszönjük! A latin nyelvtudás volt a lényeg, és ha jól tudom, a kedves atyátoktól még franciául is megtanultál.
— A szomszéd faluba szoktam templomba átjárni.
Mózsi nem akarta kezelhetetlenné változtatni a helyzetet, ezért sejtelmes mosollyal jegyezte meg:
— Szabad nép, szabad ország, itt mindenki szabad. Kérlek, legközelebb a tantestületet is vidd magaddal a templomba.
— Ó, hogyne!
— Na, most térjünk át sokkal földhözragadtabb dolgokra. A két mezőgazdasági ismeretek órával, és amit még kitalálunk mellé, meglesz egy katedrányi Iduskának.
Pár nap múlva egy feltűnően kék egyenruhás ember, igazi tányérsapkában, szinte a bezárt ajtón át masírozott be. Úgy vágta ki azt, hogy az ablakok is beleremegtek. Sem jobbra, sem balra nem nézett, az első kényelmesebb székre leült és hátradőlt.
— Maga itt az igazgató?
— Alezredes elvtárs, üdvözlöm körünkben! Kit tisztelhetek személyében?
— Itt én kérdezek. Megjegyezte!?
— Jelentem, elnézést kérek… Bizonyos helyzetekben nagyon jó a memóriám, parancsoljon, kérem!
— Soha az életben nem parancsoltam még!
— Ez látszik is önön, alezredes elvtárs — jegyezte meg Bálint tanító úr —, nem is értem, hogy léteznek ilyen fiatal főtisztek.
— Ugye, hallotta mindenki? Ez a kötélre való gyalázatosan és egyértelműen megtámadta a néphatalmat!
— Ugyan, alezredes elvtárs, csak arra céloztam, hogy huszonöt évesen mások még hadnagyok szoktak lenni.
— Mikor és kik?
— Kérem szépen, igen fiatal korban voltam katona, nagyjából annyi idősen, mint maga. Feltételezem, hogy maga nem szolgált egyetlen napig sem, mert azért tíz-tizenöt éveseket a legutolsó időben sem hívtak be.
— Milyen hadseregben szolgált? Szájára meri venni, ezt a szót, hogy szolgált? Tehát kiszolgált valamilyen ügyet! Nem elég, hogy bizonyítottan klerikális összeesküvés folyik az iskolájukban, még neonácik is vandálkodnak itt.
Bálint barátja, Ignác az ajtón kívül volt, és mint rendesen, semmire sem figyelt, de a nevét minden körülmény között meghallotta, benyitott.
— Mi van, emberek, ki keres, és mit akar?
— Micsoda fura figura! Maga is valami tanügyi káder?
— Tanító vagyok, kérem, Grúzer Náci.
— Náci??? Akkor már kettő van! Átmegyek a tsz-irodára telefonálni!
Mózsi, az igazgató meg sem tudott szólalni, de annál nagyobb lélekjelenlétről és jó adag kollegialitásról tett tanúbizonyságot a párttitkárnő elvtársnő.
— Mondja, hadnagy elvtárs, miért pofozta fel részegen az igazgató elvtársat és nagy becsületű tanító kollégámat több tanú előtt?
— Maga is egy náci, egy mocskos reakciós! Még ma elkezdhetik szaglászni a börtönt belülről!
— Alhadnagy elvtárs, én a kis közösség párttitkára vagyok, jelzem az esetet a körzeti párttitkárnak. Lajosi kolléga, Dombóvári elvtársnő, ugye láttak mindent?
— Igen, kérem, ez a törzsőrmester merev részegen betört az irodába, az igazgató elvtársnak egyetlen szó nélkül lekevert négy pofont, majd dülöngélő jobbraáttal orrba vágta Bálintot, és fájdalom kimondani, a párttitkárnő elvtársnőnek össze-vissza cibálta a haját.
— Így van, Lajosi kolléga… maga, Dombóvári elvtársnő?
— Ugyanezt láttam, kérem, hajszálra ugyanezt!
— Írjunk jegyzőkönyvet?
— Maguk itt mind megőrültek?! Senki nem ismeri a rendfokozatokat?
— Dehogynem, őrmester!
— Alezredes! Látja ezt a két nagy csillagot a váll-lapomon? Ez alezredesi rendfokozat!
— Volt, kérem szépen. Ha még sokáig molesztál mindnyájunkat, kénytelen leszek a körzeti párttitkárt kihagyva a megyeit hívni, ha még jobban túllépi önmaga kereteit, talán egyenesen Bukarestbe telefonálok, amiért mocskolta, gyalázta a pártot és a központi bizottság tagjait, valamint az első titkár elvtársat. Mi, a munkásosztály élcsapatának tagjai kötelesek vagyunk ilyesmiben lépni. A rendfokozatát gazemberségének előrehaladásával csökkentettem, tehát kénytelen vagyok lefokoztatni, sőt valószínűleg az állományból kiíratni és leirányítani az ország dél-keleti csücskébe.
Iduska, az oklevél nélküli, felsikoltott, amikor a milicista főtiszt pisztolyával kezdett el hadonászni.
— Itt mindenki megőrült! — háborgott az egyenruhás már-már haját tépve. — Informáltak, hogy pártellenes tevékenység folyt itt, ebben az irodában, bizonyos imádságokkal.
Iduska összeesett, a tiszt vállal nekiment az ajtónak, de belülről nem tudta kitörni, ezért kénytelen volt a kilincset használni, majd az összes töltényt szétlőtte az udvaron. Bálint nagyon óvatosan számolt, a halványnál több ismerete volt a fegyverekről.
Bent dermesztően fagyos csend uralkodott, amit Mózsi tört meg.
— Kedves párttitkárnő elvtársnő, te nagyon drága, jó lélek vagy! Itt most bukott volna egy s más.
Bálint a közveszélyes őrültekhez hasonló megaláztatásában szenvedő, azt felfogni képtelen, remegően sápadt ezredes váll-lapjára koppantott néhányat.
— Nehezek ezek a kavicsok?
Az egyre vörösebb fejű bekasztlizó mester, minden önuralmát elveszítette. Bálint felé fordította a pisztolyát és ordított:
— Fel a kezekkel!
— Hová, kérem? Ja? Most nincs időm ilyen másodrangú dolgokról beszélni, mert a párttitkárnő elvtársnő közkívánatra külön pártgyűlést szervezett, megyek előimádkozni.
Bálint megfordult, közben a torkában dobogott a szíve, mert pisztoly ide, pisztoly oda, ezek másféle konstrukciók, mint amelyekkel ő találkozott. Hallotta, amint nyikordul az elsütőbillentyű és kattan egyet a fegyver, majd már nyugodtan ment tovább, miközben a smasszer folyamatos kattogással lőtte a semmit.
Ekkor az irodaajtó már nyitva volt, és ezt tényleg mindannyian látták. A tiszt eldobta a fegyvert, elkezdett rohanni, majd teljesen eltájolódottan visszaslattyogott, a pisztolyt berakta a tokjába, és valóban tántorogva, mint aki holtrészeg, elindult a kapu felé.
— Ezzel most hogy fog elszámolni? Úgy tudom, minden kilőtt töltényről köteles jegyzőkönyvet adni — kiáltott utána felbátorodottan Mózsi.
A tiszt nem fordult meg, elment.
— Te, párttitkárnő elvtársnő, drága, legkedvesebb barátunk, tényleg akkora hatalmad van, hogy le tudnál egy ilyet fokoztatni?
— A fenéket, Mózsi bá! Ha ez a tulok nem rezel be, már mind halottak volnánk… Van, amikor én is mindent egy lapra teszek fel.
Legutóbbi módosítás: 2016.09.07. @ 15:47 :: Boér Péter Pál
