Fogalmam sincs, hány soraimba gondolt
satöbbi állít meg jól elhelyezett
aknaként, míg követsz a szöveg tőlem
is független csapásain, ha egyszer
nem írtam bele őket. Simán le is
vághatod a túl éles kanyarokat
és meredek kaptatókat, hogy saját
ösvényt keress kockázatmentesített
olvasatokhoz. Elháríthatsz minden
késztetést, sugallatot: ha nem hagyod,
hogy tovább munkáljanak pszichédben, nem
mutatnak majd túl önmagukon. Szavam
sem lehet, ha így teszel, ám tudnod kell,
ezzel egyúttal fel is cserélődnek
a szerepek. Mostantól én követlek
téged — a szövegeimmel. Nem csupán
újakkal (amelyekben megpróbálom
olyan agyafúrtan telepíteni
virtuális aknáimat, hogy alig
maradjon esély elkerülésükre),
de a látszatra hatástalanított
régiekkel is. Kell-e mondanom, hogy
az egészben ez a legizgalmasabb?
A leíratlan, alvó satöbbik még
mindig be vannak élesítve. Elég,
ha egyetlen pillanatra alábbhagy
veszélyérzeted, például váratlan
hangulatváltozás miatt – satöbbi
(tessék, most leírtam!) –, és biztos lehetsz
benne, hogy működésbe lépnek. Sejted,
milyen lelkesen szurkolok magunknak?