A minap vettem azt a szemtelen fáradtságot, hogy elmentem egy kulturális estre művelődni. Néha rám is rám fér az ilyen úri huncutság! Higgyék rólam, nem vagyok olyan buta parasztgyerök, mint aminek látszom.
Egyszer egy barátnőm megjegyezte: „téged sem az eszedért szeretlek!” Örültem a kijelentésének, mert sem a szépségemért, sem a pénzemért nem szerethetett. Valami más gyönyört nyújthattam neki, amitől belémájult. Mivel nem vagyok hencegő típus, azzal pediglen nem akarok dicsekedni.
Inkább arra vagyok büszke, hogy életem során sok boszorkány, szögedi, vásárhelyi, makai, békési édesítette, vagy keserítette meg az életem.
Le és ki is írtam a viselt dolgaikat, úgy, ahogy egy tisztességes parasztgyeröknek szükségeltetik ígyen cselekednie.
Írtam egy szentmihályi boszorkányról, nevezetesen Sánta Máriról is, de álmomban sem gondoltam volna, hogy az édösegyjó anyukája nálánál is ügyesebb boszorkány.
Bár, amikor nála jártam Tótkomlóson, sejthettem, hiszen csak igazi boszorkáknál van egynél több macska, valamint kakas.
Az sem kerülte el a figyelmemet, hogy a Tótkomlósi templom tornyának tetejéről valakik leszedték a keresztet.
Azt pedig okosan tették, nem úgy, amit a tótkomlósi legények tettek az 1950-es 60-as években.
A történet magja pediglen úgy kezdődött akkortájt, hogy Komlóson elszaporodtak a boszik. Fiatalok voltak, szépek, csábosak, de hihetetlenül veszélyesek.
A templommal szemben állt a kocsma, a kocsma előtti keresztúton pediglen holdtöltekor az összes boszorkány összegyűlt legényt fogni.
Azt a boszorkányt, akit a társnői kiakartak stafírungozni, felküldték a templom tornyán álló keresztre. Szinte bele is görbült tőle az a kereszt, de azért nem pottyant le onnan. Sőt, megadóan tűrte, hogy a kis boszi onnan lesse azt a mámoros ifjút, aki részegen kitántorgott a kocsmából. Míg a társnői a keresztúton varázsigéket mormoltak, a kis boszi kányává vált, az ifjú fölé repült, felkapta, s az ágyáig meg sem állt vele.
Reggelre az ifjú arra ébredt, hogy ő bizony egy ártatlan szépleányt rontott meg.
Hiába ment a templomba gyónni, a pap nem hitte el, hogy bizony a boszorkány rabolta el őt, semmiről sem tehet.
A pap ezer miatyánk után kirótta reá a penitenciát: szűzlány rontásáért a büntetése csakis házasság lehet.
A boszorkányok jót nevettek, s innentől kezdve minden egyes holdtöltekor, egy-egy tótkomlósi legény elrablásra került. Addig-addiglan, míg a legények megunták a legénylopkodást, s kieszelték, hogy járjanak túl a boszik eszén.
Aratóünnep estéjén, amikor az egész falu a bálban mulatott, pár markos legény odament a kocsmához, felkapták, s megfordították. A hátára pedig a régi ajtó hasonmását rápingálták, hogy a boszik ne vegyék észre a trükköt. A lóvátett boszik, innentől kezdve hiába várták, hogy kilépjen az ajtón egy legény, biza, annak híre-hamva se volt.
Ehhez a történethez pediglen mi köze Sánta Mári anyukájának? Nagyon sok! Ő volt az a boszorkány, aki az egészet kitalálta, s ő volt, aki először rabolt el egy falubeli legényt.
Nekem persze tagadja, de én biza tudom! Hogy honnan, nem árulom el, de ránk maradt egy tótkomlósi nóta, mely a fenti történetet hitelesíti:
Tótkomlóson a kereszt,
templom tornyán a kereszt,
minden éjjel, minden éjjel
egyenes.
De, ha görbe a kereszt,
a boszorkányt ne keresd,
a boszorkányt az ágyában
ne keresd!
Ott ül fenn a kereszten,
részeg legény reszkethetsz!
Mert, ha meglát a boszi,
legénységed elveszi,
legénységed biztos
elveszi.
Miért jutott eszembe ez a rege? Mert azon a kulturális műsoron ott ült Sánta Mári anyukája, s amikor meglátott, erősen megfenyegetett a mutatóujjával. Bizonyára rájött, hogy nem hittem neki, s félt, hogy megírom a történetét. Ímé, hát tényleg volt oka a riadalomra. Kipletykáltam az esetet, ahogy köll.
Legutóbbi módosítás: 2016.09.19. @ 10:37 :: nemojano
