Lilára sárgult
a tűzpiros őszi táj
mézarany levelein
permeteg rozsda
tejszínű köd szitál
***
Aromás bort iszunk
esti szürkületben
vérbőn zamatozó
rubinvöröset
s a nóta is kapatos
tagadja hogy örök
minden elmúlás
***
Haldoklik a fény
nyíló alkonypírban
felvillan szétszórt
hantjain az égnek
láthatatlan kezek
vetnek árnyat rá
-bársonyos bús-barnát-
s lebegő táncra kél
megnyúlt foszló teste
nyírkéreg-fehéren
vörös háztetőkön
réz-sárga falakon
***
Valaki elment harang szól
mintha valahol várnák
mennyei hangok
az örök bolyongót
ki új otthont keres
***
Ájtatosságot fest arcunkra az este
csend ölel fájón észrevétlen
mintha mindennek vége lenne
forrong s tajtékot vet a szél
pirosra marta hamvaszöld ajka
csókod a számon mikor elmentél
***
Így megy el a Nap is
kemence-meleggel
kivillan csillagbokája
távol a mennybolt
szoknyája alól
s a Föld beleroppan
Még látom hogy köti
felhők színezüst szőttesét
emésztő lángból az éj
s hogy szórja szét Csillagait
karján az ébredő Holddal
***
