Prés dübörög,
ütemre rezzen a fémporos este,
fáradt bordák közt dobog a gyár szíve,
gép szisszen,
akárha mozdony fékezne százados síneken.
Nem érkezik semmi.
Álmodni rest elmékben valóság kavarog,
odahaza kopott szőnyegeken készülődik az ünnep,
pára csorog a komor ablakon,
a jégcsapok helyén némán csüngnek a kései óra
vak árnyai.
Hideg szorong az ablakközön,
kérlelhetetlen,
mint a villódzó utcák közönye,
mi versenyre kelni kész a kirakatok kokott színrongyaival.
Kurva világ ez.
Engem még ezernyi fényes gondolat feszít:
megkerülve a zajt,
mint önfeledt kisgyerek, ki odabenn
még nem fél, hogy veszít,
szaladok.
Haza.
Hol szemem lehunyva még
annyi csoda terem,
hó hullik, óriás pelyhekből áll az ég,
mélykéken dereng a távol,
apró kezekben csengő rezzen,
s míg hitem kötelességtudón az égre tekint,
– megváltó születik –
eretnek módon eszembe jutsz megint.
Dübörögve, mint a gyár szíve.
Szisszenve, akár a gép,
Valósággal kavarodva mint eresz szélén az árnyak,
képzeletemben engedélyre várnak
a konvenciók.
Hiába.
Fényes gondolat feszít,
igenis lázadok.
Dübörögve, szisszenve, kavarodva még.
Ha elgondollak világodból, csoda terem,
elmémen túl mélykék távol,
szép. Te.
Jégvirág rajzolódik csendben az üvegen.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:11 :: Nagy Horváth Ilona
