Zajosan nyílt meg a cella ajtaja.
— Adam Ugorsky! — intett fejével a rendőr, hogy kövesse. — Kifizették az óvadékot! Szabadon védekezhetsz!
— Kicsoda? — nézett rá hitetlenkedve Adam. Hiszen egy ilyen bűntény esetén az nem lehetett piti összeg. Annyira meglepődött, hogy csak állt a cella közepén, meg se mozdult.
— Nem normális, az biztos! — értett egyet vele az őrmester. — Na, mi lesz? Miniszteri kérvényre vársz?
Adam összekapkodta a holmiját, majd követte a rendőrt. El nem tudta képzelni ki lehetett. Se rokona, se ismerőse… Nagyot nézett, amikor meglátta Michael Gunt.
— Viheti! — mondta a rendőr, majd rosszallóan megcsóválta a fejét. Látott ő már hülyéket, de ekkorát!
Adam zombiként követte az ügyvédet. Szó nélkül beült a Corvettebe, melynek teteje, bár nem esett az eső, fel volt húzva, ablakait pedig árnyékoló fedte. Bekötötte a biztonsági övet, csak azután kérdezte hitetlenkedve.
— Ön fizette ki az óvadékot?
— Én. Nem vagyok komplett?
— Hova visz? — váltott Adam témát válasz helyett.
— Hozzám, haza. Johnnynak születésnapja van. Gulyást kíván. Nagyon ízlett neki. Először megszereztem a receptet, és a bejárónőnkkel akartam megfőzetni. Aztán rájöttem, csak akkor elég személyes a meglepetés, ha mi készítjük el neki, Julieval. Végül rádöbbentem, recept ide, recept oda, úgy se lesz olyan, mint amilyent ön főzött neki. Mindenhol készítenek pizzát, de nem igazi, ha nem olasz a szakács. Akkor a Budapest Bistroból akartam rendelni igazi magyar gulyást. Ám gondolom, vannak ennek is változatai. Elvállalja?
— Persze… Örömest! — csillant fel Adam szeme, bár még mindig azon tűnődött, miként tudná eldönteni, nem álom-e ez.
Mielőtt befordult az utcájukba, Michael hazatelefonált, nyissák ki a garázsajtót. Sikerült meglepni a várakozó riportereket, s anélkül besurranni, hogy bárki is felismerje az anyósülésen ülőt.
Johnny és Julie az udvaron voltak. A kicsi épp arról érdeklődött mit kap születésnapjára.
— Meglepetés… — próbálta édesanyja halogatni a választ.
— Gulyást! Íme, szakácsot is hoztam hozzá! — szólat meg az udvarra kilépő Michael.
— Köszi, Apuuuu! — szaladt oda Johnny. — Tényleg főzöl nekem gulyást? — fordult Adamhoz.
— Nem! — tartott a férfi hatásszünetet. — Főzünk! Te meg én! Én leszek a szakács, te pedig a kukta! Te pucolod a zöldséget!
— Nekem mindig azt mondják, kés, villa, olló nem kisgyerek kezébe való… — hervadt le a kis srác.
— Nem is késsel! Zöldségpucolóval!
— De én nem tudom rendesen megtisztítani…
— Hát azt nem lehet úgy a gulyásba tenni… S ha kijavítom?
Johnny várakozó tekintetén látszott, ínyére van a dolog.
— A bejárónő elment megvenni a hozzávalókat — mondta Julie. — Szereztünk bográcsot is. Itt a lista, amivel elküldtük a supermarketbe, remélem, minden rajta van, ami kell. A receptet az internetről töltöttem le, és a Budapest Bistroban azt mondták jó. Valami kimaradt? — olvasott Adam tekintetéből.
— Füstölt borda, és lestyán…
— Lestyán?
— Konyhanövény, olyan, mint a zeller. Akad, aki nem szereti, mert büdösnek tartja. De különleges ízt ad a gulyásnak. Felénk azzal készítik.
— Hol lehet olyant venni? — érdeklődött Michael.
— Az Ukraine International Foodsban.
Julie kapta a telefonját és tárcsázta a bejárónő számát. A hallban kezdett csörögni. Itt felejtette…
— Maradj velük, Michael. Megveszem én. Mire visszaér, s elmenne az Ukraine International Foodsba, már nagyon megkésnénk a főzéssel.
Volt ebben a felajánlásban némi „Te vagy a férfi, jobb, ha te maradsz vele”. Ám ha épp közelharcra kerülne a sor, Michaelnek nagyjából annyi esélye lenne Adam ellen, mint egy biciklinek egy tank ellen.
Miközben Johnny kíváncsian figyelte Adamot, amint rakja a tüzet, és készíti elő a terepet a bográcsgulyáshoz, Michael kissé távolabb, egy hintaszékben nyalogatta sebeit. Már bánta, hogy belement ebbe a játékba. Most még hátrább csúszott a ranglétrán. Johnny ügyet sem vet rá…
— Téged miként szólítottak a szüleid, amikor kicsi voltál? — érdeklődött Johnny.
— Édesapám, aki ukrán volt, Adamnak, édesanyám, aki magyar volt, Ádámnak.
— Aadaam? — próbálta magyarosan ejteni Johnny.
Ádám elmosolyodott.
— Igen.
— Szólíthatlak úgy?
— Igen!
Michael készített néhány képet a telefonjával. Figyelte kettejüket, s próbált rájönni a Nagy Titokra. Telefonjának csörgése zavarta meg ismét. Ismeretlen szám, de dejà vu érzést keltett benne. Mintha már elutasította volna egynéhányszor. Sajtó zaklatása lehet. Most hagyják békén, Johnnynak születésnapja van… A készülék újra megszólalt. Sajnos nem zárhatja le, mert O’Hara hadnagy vagy Julie is hívhatja. Ezúttal csak hallgatta sztoikusan a csörgést, amíg működésbe nem lépett a postaládája. Eltelt egy perc, és telefonja SMS-t jelzett.
— Biztosan: „Kérem, hívjon vissza, fontos” — motyogta maga elé. — Nekem most nem az. Hol van már Julie és a bejárónő? Megnézte telefonján az órát. No persze, ennyi idő alatt egyik sem érhetett vissza… A készülék ismét pendült egyet. Ezúttal MMS érkezett. Ugyanattól a számtól. „Eh, most úgyis takarékra vagyok téve…” — magyarázta önmagának kíváncsisága bizonyítványát, majd megnézte a csatolt fényképet. Egy autó látszott rajta, riporternő, mikrofonnal a kezében, mellette férfi operatőr, akiket rendőrök vettek körül. A helyszínt is azonnal felismerte, házuktól száz-százötven méterrel fentebb, a dombon. Az a riporter lehet, akitől Julie fölöslegesen bepánikolt… Mi akar ez lenni? Így mutatkozik be? Akkor inkább fényképes igazolványát küldte volna el… Már-már eltette a készüléket, amikor szívdobogása hirtelen felgyorsult. Ezt a képet a riporternő nem készíthette magáról! Ezt más fotózta, s valamit mondani akar vele! A következő pillanatban megakadt a szeme a képhez csatolt szövegen:
„Mr. Gun, látott már profi operatőrt, aki ilyen idétlenül tartja a kezében a kamerát? És még vannak értékes információim az ön számára. Maggie Spark, a VIP-life és a Seattle 3 TV-adó riportere.”
Miközben Michael habozott, Adam lépett oda hozzá.
— Kifogyott a gyújtómból a gáz, nincs, amivel meggyújtsam a tüzet — magyarázkodott.
Az ügyvéd a zsebébe nyúlt, odaadta a sajátját, majd hirtelen jött egy ötlete. Megmutatta Adamnak az MMS-en érkezett fotót.
— Ismeri valamelyiket? — kérdezte.
— A nőt nem. A férfit… mintha láttam volna már… Igen! Ivannal beszélgetett, egy oroszos kiejtésű nő társaságában. Ennek a férfinak nem volt oroszos hangsúlya. Úgy rémlik, Harrynak szólította Ivan, de ebben már nem vagyok biztos.
Ennek a fele sem tréfa. Ezek szerint Julie mégsem paranoiás. Adam pedig meg tudja különböztetni az orosz és az ukrán hangsúlyt. Michael azonnal visszahívta Maggie Sparkot.
— Mit kíván cserébe?
— Exkluzív interjút.
— Ha tényleg értékes információkkal szolgál, megkapja.
— Akkor negyedóra múlva várom a First Hill Parkban. Ne késsen, mert idejében be kell érnem a Seattle 3 stúdiójába, mielőtt véget érne a hírek előkészítése. Megismer. Én voltam ott elsőként, amikor elrabolták a kisfiát. Egy zöld Cadillac Deville mellett egy padon ülve várom.
Amint bontotta a hívást, Michael rádöbbent, hibát követett el. Megpróbálta visszahívni Maggie Sparkot, de a készülék foglaltat jelzett. Sokat nem késlekedhetett, mert alig ér oda negyedóra alatt, ha az öltözködést, és a garázsból előbányászott autót is beleszámítja az időveszteségbe. Ám nincs itt senki, aki Johnnyval maradjon, csak Adam.
— El kell mennie, ugye? És ráadásul sürgősen… — nézett Adam az ügyvéd szemébe. — Hagyja itt nyugodtan — mutatott mosolyogva a két fegyveres őrre.
Hát igen, ez a ház egyszerre lehet palota, vár és börtön. Attól függ, honnan nézzük. De kisfia vajon itt marad-e? — jutott eszébe az ügyvédnek a tegnapi jelenet a bébiszitter jelölttel.
— Johnnykám, sürgősen el kell mennem, Anyu azonnal hazaér, én sem ülök sokat, igyekszem haza, mert neked szülinapod van, s nem akarok hiányozni! Maradsz itt Adammal? — a beleegyező bólintásra még megkérdezte: — Nem fogsz félni?
— Nem. Aadaammal nem félek. Ő megvédett Ivantól is!
— Igen, ő az őrangyalod… — motyogta Michael maga elé az autójához igyekezve. — Én pedig… csak… — Az őrangyal adta az ötletet: felhívta O’Hara hadnagyot.
— Sürgősen jöjjön a First Hill Parkba! Nincs időm magyarázkodni. Jöjjön! Kérem!
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:55 :: Vandra Attila
