Dohándi fejcsóválva gondolta, a rádióból többet megtud, mint a feletteseitől. Ám amit a rádió mond, az nem parancs.
— Na, végre! — sóhajtott fel Czérna. Bemondta rangját, beosztását, valamint állomáshelyét a telefonba. — Kapcsolnak —, mondta aztán, miközben ujjai türelmetlen táncot jártak az asztalon.
Dohándiban felmerült, hogy átveszi a telefonkagylót, már tett is egy lépést az írnok íróasztala felé, de meggondolta magát. Tudta, a válaszokból amúgy is mindent megért, ha meg parancsot akarnak adni neki, Czérna átadja majd a telefont.
— Nem, eddig semmilyen támadás nem ért minket, a laktanya körül csendes a környék, azaz… Az őrjárat Pest felé haladó orosz konvojról tett jelentést. Idehallatszott a tankok lánctalpának csikorgása… Igen…
Hosszas hallgatás következett, amelyet csak egyszer-egyszer tört meg az őrnagy szájából elhangzó igen és értettem. A telefonkagyló visszakerült a helyére.
— Semmi érdemleges, semmi használható — mondta az őrnagy szárazon. — Az összes szófosásnak az volt a lényege, hogy maradjunk veszteg.
— Veszteg? Akkor mit jelentsen ez a csapataink harcban állnak? Ezt a miniszterelnök mondta személyesen, te is hallottad. Megtámadták az országot, mi meg itt ülünk tétlenül. Azok a barmok odafent nem tudják, hol a helyük vagy mit kell tenni? Veszteg!
— Szerinted mit kéne tennünk?
Dohándi ismét az ablakhoz lépett. Az éjszaka nehezen akarta átadni helyét a hajnali derengésnek, mintha sohasem akarna megérkezni a reggel. Megfordult, hátát fordítva a kinti, fázós sötétségnek. Elnyomott egy ásítást.
— Magam sem tudom, mi lenne helyes. Napok óta vártam egy eligazítást vagy parancsot. Feltételeztem, a dandárnál tudják, melyik egység, melyik zászlóalj hol alakítsa ki harcálláspontját…
— A tétovázás oka, hogy odafent sem tudják, hol harcoljanak. A forradalmárok oldalán vagy ellenük.
— Rendben van! Elfogadom, hogy eddig egymásnak ellentmondó parancsokat adtak ki. A honvédséget először a forradalmárok ellen akarták kivezényelni. Ez kudarcot vallott. Időközben győzött a forradalom, mégpedig, és ez nagyon lényeges, nem nem puccsal, hiszen Hegedűs kormánya törvényesen adta át helyét Nagy Imrének. Itt tehát nem arról van szó, hogy lázadók egy kis csoportja magához ragadta a hatalmat, s most ők akarnak dirigálni.
Elhallgatott.
Eszébe jutott Horthy kormányzó kiugrási kísérlete. Akkor Beregszász közelében, dálnoki Miklós Béla 1. hadseregéhez tartozó 9. gyalogezredben szolgált hadnagyi rangban. A proklamáció elhangzása sokak számára világossá tette, hol a helye. Ám nem sokkal később a vezérkari főnökség elrendeli a harc folytatását. Ebben a bizonytalan helyzetben még az is megtörténhetett, hogy valaki javasolja, a csapatok feladata állásainak tartása, bármely irányból jövő támadás ellen. Hogy két tűz között őrlődjön a magyar honvédség! Végül az ezred megadja magát, a csapatok egy jelentős része átáll az oroszokhoz. Ő, Dohándi Árpád hadnagy az oroszok oldalán folytatja a harcot. Engedelmeskedve lelkiismerete parancsának, a kormányzó proklamációja után abban a hitben, hogy nem lett esküszegő, nem lett hazaáruló.
Kedvenc költőjének szavai szerint cselekedett: hazádnak rendületlenül. Mint ahogy az átállásig is azt tette. Hazáját védte az országra törő ellenséggel szemben, ám Szálasi — úgy vélte akkor, és úgy vélte most is — nem a haza, nem a nép érdekeit védte, hiszen akkor már az ország érdeke a háború mielőbbi befejezését kívánta. Ráadásul Szálasi nem alkotmányos úton, hanem egy németek segítette puccs révén került hatalomra. Átállása után szilárd meggyőződése volt — bármilyen ellentmondásosan hangozzék is —, hogy mindkét oldalon, esküjéhez híven, hazáját szolgálta.
És most?
— Tudod — mondta az őrnagynak, aki már sokadik cigarettáját szívta egymás után, s egyre fáradtabban, egyre reménytelenebb arckifejezéssel nézett feljebbvalójára, mintha őrá is átragadt volna a tanácstalanság, a lelkiismeret és a kötelességtudás ébresztette kétely —, irigylem a nagy országok katonatisztjeit. És nem kizárólag a győztesekét. A háború alatt is éppúgy irigyeltem az orosz gárdahadnagyot, mint a Wermacht századosát. Egyikőjüknek sem kellett ingadozni, tudták melyik oldalon, miért harcolnak. Tudták a kötelességüket, végrehajtották a parancsokat, még ha nem is mindig értettek egyet azzal.
— Nem hiszem — mondta Czérna őrnagy —, hogy egy egyértelmű parancs megoldaná a dilemmánkat. Mert mi van, ha egyértelműen azt a parancsot kapjuk, csatlakozzunk az oroszokhoz?
Dohándi ingerülten jegyezte meg:
— Ki adna ki ilyen parancsot? Hallottad, mit mondott a magyar miniszterelnök. Maléterék sem azért mentek Tökölre, hogy a csatlakozás lehetőségeiről tárgyaljanak. Éppen ellenkezőleg! Egy békés megoldást kiharcolni az ország számára. A nemzet és a nép érdekében.
— Nesze neked békés megoldás!
— Nem mi lettünk hitszegők! Nem mi támadtuk hátba az oroszokat!
— Sokra megyünk vele!
— Sokra nem, az lehet. De hogy álljak majd a fiam elé — kérdezte Dohándi keserű szájízzel, legalább annyira önmagától, mint az asztalnál ülő másik tiszttől —, ha megkérdezi tőlem, apa te hol és hogyan védted a hazát? Mit mondok neki? Hol itt, hol ott, ahol kellett? Ötvenegyben, amikor azt rebesgették, a láncos kutya Tito megtámadja az országot, tiszta sor volt. Rákosi szerint a pártot, a népi demokráciát védtem volna az imperializmussal szemben. Én azonban úgy véltem, egymással marakodó kommunisták harcias vitája vagy sem, ha szerb támadás éri az országot, én a hazámat védem. És most megint ránk törtek fegyveres erővel.
Az írnok érkezése zavarta meg a beszélgetést.
— Alezredes bajtárs, szolgálatra jelentkezem — mondta a szőke tizedes az ajtóban.
Dohándi felsóhajtott.
— Jól van, fiam.
Az őrnagy felállt az íróasztal mögül, várakozva nézett az alezredesre, aki éppen mondani akart valamit, amikor felerősödő dübörgés hallatszott még a csukott ablakon keresztül is. Mindinkább kivehető volt a lánctalpak közeledő dübörgése.
— Riadóztassa a zászlóaljat! — parancsolta Dohándi az őrnagynak. Felülkerekedett fáradtságán. Saját parancsának határozott hangjától ismét magabiztossá vált.
Az őrnagy képéről is eltűnt a korábbi kedvetlenség. Jobb arcán a sebhely éppúgy megmerevedett, mint ő maga, amikor feszes tartásban és tisztelegve mondta:
— Értettem, alezredes bajtárs!
Az írnok ellépett az ajtótól, utat engedve a kisiető őrnagynak.
— Maga fiam — mondta Dohándi —, azonnal hívja fel az őrparancsnokot.
— Telefonon, alezredes bajtárs?
— Nem, liften! — válaszolta ingerülten Dohándi. Az ablak melletti falhoz húzódott, a fal fedezékéből tekintett ki az ablakon. Nem sokat látott, az ablak nem a laktanya kapujára, a kőkerítésen túl elterülő mezőkre nézett. A lánctalpak nyikorgását egyre erősebben lehetett hallani.
— Az őrparancsnok van a vonalban.
Az alezredes gyors léptekkel az íróasztalnál termett.
— Dohándi alezredes. Jelentést kérek! — mondta erélyes hangon a telefonba.
Az őrparancsnok jelentését hallgatva mindinkább elborult az arca. Maga sem vette észre, kezében megremegett a telefonkagyló. Az írnok ugrásra készen ott állt mellette, riadtan pislogott, idegesen vakargatta a combját. A folyosóról csizmák csattogása hallatszott be.
Dohándi letette a kagylót. Bal tenyerét gondterhelten végighúzta az arcán, ujjai lassan fakuló vörös foltot hagytak maguk után. Az írnok tágra meredt szemekkel bámult a főnökére. Ha lett volna elég bátorsága, talán még meg is kérdezi: hogy állunk, alezredes bajtárs? De hallgatott, kérdés helyett csak a szempillája csukódott le néhány másodpercre.
Az alezredes visszalépett előbbi fedezékébe. Most már az irodából is láthatóvá vált egy gyorsan mozgó T-34-es tank komor sziluettje. A laktanya kerítése mellett húzott el, majd éles szögben megfordult és hirtelen megállt. A tankágyú egyenesen az ablakra irányult. A tizedes Dohándi háta mögött vagy háromlépésnyire, lábujjhegyre ágaskodott, kissé oldalvást dőlve próbált kinézni az ablakon.
A tiszt megfordult, az írnok pedig visszabillent vigyázzállásba.
— Azonnal jelentse, ha bárki hív! — mondta Dohándi, és kilépett az irodából.
A folyosón mozdulatlanul, teljes harci készültségben sorakozott fel a második század. Századparancsnokuk, egy tömzsi, fiatal főhadnagy ellépett a század elől a falhoz, utat biztosítva parancsnokának.
Az alezredes végignézett a századon. A katonák fegyelmezetten álltak sorba, tekintetüket mereven a folyosó szemközti falára meresztették, csak azok merték szemeiket elfordítani a falról, akik előtt az alezredes már elhaladt.
Dohándi szeme megakadt egy kiskatonán, alig néhány lépésnyire a falhoz húzódó főhadnagytól. A fiú görcsösen kapaszkodott karabélyába, pufók arca egészen kivörösödött, amint — talán éppen a félelem kiváltotta — csuklási rohamát akarta leküzdeni. Fején meg-megremegett a páncélsisak. Az alezredes felsóhajtott.
Aztán csizma csattogott a folyosó kövezetén. Egy halálsápadt szakaszvezető állt meg Dohándi előtt.
— Alezredes bajtársnak jelentem, hat orosz T-34-es vette körül a laktanyát. Kettő a kapuval szemben, kettő hátulról, kettő pedig egy-egy oldalról. Két orosz meg két magyar tiszt akar beszélni az alezredes bajtárssal.
Dohándi földre szegte fejét. Halkan, de határozottan mondta a szakaszvezetőnek:
— Vezesse őket az irodámba!
Mind a ketten megfordultak. A szakaszvezető futólépésben távozott, míg az alezredes még egyszer végignézett a századon.
Tankágyúk és karabélyok. Az első és a harmadik század golyószórókkal is felszerelve. Páncélököl, de még csak nehézgépfegyver sem áll a rendelkezésére. Elhúzta száját. Molotov koktéllal még lehetne valamit kezdeni, gondolta keserűen.
Visszatért az irodába, az írnok felpattant a székről.
— Tud gyorsírni?
— Nem, alezredes bajtárs.
— Próbálja meg. Két orosz és két magyar tiszt jön perceken belül az irodába. Az orosz beszéddel ne törődjön, de amit a magyarok mondanak, abból igyekezzen minél többet feljegyezni.
— Értettem, alezredes bajtárs!
A tizedes lázas kutatásba fogott, végül egy szamárfüles jegyzetfüzetet és egy tollat húzott elő az egyik fiókból. Leült, fellapozta a füzetet, és a tollat görcsösen markolva tartotta a füzet fölé.
Dohándi megkerülte íróasztalát, lábával hátrébb tuszkolta a széket, állva várta az érkező tiszteket.
A két orosz lépett be elsőnek, nyomukban két, honvédszázadosi egyenruhát viselő emberrel. Egyikükben Dohándi azonnal felismerte korábbi ÁVH-s látogatóját. Csak sikerült neki honvéd egyenruhát szerezni, gondolta, és érezte, hogy agyába tolul a vér a gondolatra.
Az oroszok tisztelegtek, a két magyar épp csak levegőbe lendítette kezét. Az írnok kérdő pillantást vetett parancsnokára, elbizonytalanodott, legszívesebben haptákba vágta volna magát ennyi tiszt láttán, ám végül csak maradt a füzete fölé görnyedve.
A rangidős orosz tiszt, egy ragyásképű, bő zubbonyt viselő őrnagy szólalt meg. Egyenesen és nyíltan Dohándi szemébe nézett, hozzá intézte szavait. Valószínűleg felmerült benne, hogy a magyar alezredes nem beszél oroszul, hiszen mondókája végeztével rögtön a volt ÁVH-shoz fordult, egy vakkantással adva parancsot neki a fordításra. Addig azonban, amíg beszélt, le nem vette szemét Dohándiról. Lassan, megfontoltan ejtette ki szavait, mintha egy szaggatott éneket dúdolna. Minden egyes mondatnál rövid szünetet tartott, feltételezve talán, hogy az alezredes mégis érti, amit mond, csak időre van szüksége a hallottak felfogásához.
Az ÁVH-s százados ezúttal is nyersen, követelőző hangnemben beszélt, mint aki maga rendelkezik minden és mindenki felett.
— A Forradalmi Munkás-Paraszt kormány nevében felszólítom, haladéktalanul engedelmeskedjen Koroskij altábornagy parancsának és adják át fegyvereiket, valamint a laktanya feletti felügyeletet a kiküldött szovjet egység parancsnokának. További intézkedésig a laktanya körletét senki sem hagyhatja el. Minden távozási kísérlet, és az is, ha valakinél fegyvert találnak, statáriális eljárás alá esik. Ez a tisztekre is vonatkozik.
A százados kihúzta magát, jobb kezét a pisztolytáskáján tartotta, akár egy párbajhős, aki csak a jelszót várja fegyverének előrántásához. Dohándiból erős ellenkezést váltott ki a pökhendi alak, ellenszenvét csak növelte, hogy érzése szerint nem teljesen azt közölte vele, amit az orosz mondott a szemébe.
— Nem tudok semmiféle Munkás-Paraszt kormányról — mondta Dohándi. Nagy igyekezetébe került megőrizni nyugalmát. — A törvényes kormány képviselőitől, közvetlen honvédelmi minisztériumi feljebbvalóimtól azt a parancsot kaptam, hogy maradjunk készültségben, s hogy használjuk fegyvereinket, ha támadás éri a laktanyát.
Dohándi külön nyomatékot helyezett a támadás szóra. Akaratlanul is elégtételt érzett az ÁVH-s pulykavörössé váló ábrázata láttán. A százados úgy bámult rá, mint aki nem akar hinni a fülének, mint a kamaszgyerek, akinek megtiltják esti kimaradását.
— Megtagadja a parancs végrehajtását?
— Fordítsa le, amit mondtam.
Az ÁVH-s az orosz őrnagy felé fordult, aki jó egy fejjel magasabb volt az orra előtt ágáló és kezével hadonászó századosnál. Az orosz tiszt felsőtestével hátrább hőkölt a kalimpáló kar elől, és rezzenéstelen arccal, ám szürke szemeiből kiolvasható lenézéssel hallgatott.
Az ÁVH-s százados, végezve a fordítással, csípőre tette balkezét. Olyan benyomást keltett, mintha ő osztogatott volna parancsokat mindenkinek, s most e parancsok maradéktalan végrehajtására vár türelmetlenül.
Az írnok szorgalmasan rótta a sorokat, időnként rémült pillantást vetve főnöke felé.
Az orosz tiszt újból Dohándihoz fordult. Szürke, rideg szemeit csak akkor vette le az alezredesről, amikor egy pillantást vetett karórájára. Hanghordozása kimért, és az előzőnél talán még egy árnyalattal higgadtabb is volt. Amikor befejezte, egy biccentéssel jelezte a századosnak, hogy fordíthat.
— Az őrnagy elvtárs ad magának fél órát. Ha félórán belül nem teljesíti a kapott parancsot, és nem adja át a laktanyát, romhalmazzá változtatja ezt az ellenforradalmi gócpontot. Éppen ideje már, hogy megtanítsuk az ilyen magafajta fasisztákat kesztyűbe dudálni. Akasztófára való bitangok mindannyian, de tévednek, ha azt hiszik, hogy megdönthetik a szocialista társadalmat. A dolgozó nép és a szovjet testvéreink ökle könyörtelenül lesújt magukra. Megkapják azt, amit megérdemelnek.
A százados mindeddig hallgató magyar társa felé fordult, aki most is csak szótlanul, de annál hevesebb egyetértéssel bólogatott. Aztán mind a ketten majdhogynem alázatosan az orosz tisztre néztek, tőle várva a további ukázt.
A két orosz tisztelgett, és méltóságteljesen kifordult az irodából. A két magyar százados igyekezett velük felvenni a lépést; kihúzták magukat, magabiztosabbnak és határozottabbnak akartak látszani az oroszoknál, de mégis csak a nyomukban kullogtak.
Dohándi még mindig az íróasztala mögött állt mozdulatlanul.
— Czérna őrnagy és a századparancsnokok húsz perc múlva jöjjenek az irodámba — utasította a tizedest, aki már nyúlt is a telefon után.
— Nem! — mondta Dohándi. — Személyesen adja át nekik a parancsomat.
Az írnok felpattant, s már az ajtóban volt, amikor az alezredes utána szólt:
— Vigye magával a füzetét, és mindegyiknek külön-külön olvassa fel, amit lejegyzetelt.
A tizedes nem értette, mi szükség van erre, egy másodpercig tétovázott, aztán felemelte asztaláról a füzetet, vitte magával.
Dohándi az ablakhoz lépett.
A reggel helyet szorított magának a tájon, de ködös szürkesége nyomasztóbban hatott az éjszaka mindent eltakaró sötétségénél. A távolba nyúló mezőn ködfoltok libegtek, mint fátyolos szellemek egy néma temető felett. És a ködszellemek között gyászfeketén ott terpeszkedett a halál, ágyúujját előrenyújtva, mintha mutatná a helyet, ahol az élet még zihál, lélegzik, ellenkezik, s ahol a pusztulásnak kell tanyát verni majdan.
A T-34-es tornyának lehajtott tetejével, ágyújának sötéten tátongó szájával nézett farkasszemet vele. Legénysége tűzparancsra várt.
A karabélyos század, szintén parancsra várva, még mindig ott sorakozott a folyosón.
Dohándi felemelte kezét, hogy megvakarja az állát, de körmei, kaparászás helyett élesen vájtak a húsba.
Csapataink harcban állnak.
És ha igen, mi ennek a harcnak az értelme? Mert a kimenetele felől nem voltak kétségei. A Vörös Hadsereget még a németekkel együtt sem tudták feltartóztatni a háború alatt. A nyugati segítség irreális álom. Ahhoz, hogy Magyarországra ENSZ csapatok érkezzenek, legalábbis Ausztria semlegességét kellene megsérteni. S ha még megtennék is ezt! Az ENSZ nem rendelkezik nagylétszámú harci csapatok fölött, csupán néhány ezer, elsősorban rendfenntartásra kiképzett soknemzetiségű katonával. Az oroszokkal való hatékony szembenálláshoz az angol vagy amerikai hadsereg beavatkozására lenne szükség, az pedig elkerülhetetlen háború. De ki akar háborút Európában alig több, mint tíz évvel a nagy világégés után? A legtöbb ország még azt az utolsó pusztítást sem heverte ki teljesen.
A magyar honvédség és a nemzetőrség ellenállása, még a leghatékonyabb civil támogatással is kudarcra van ítélve, és felesleges véráldozatot, tömegmészárlást eredményez. Meddig képes ellenállni egy zászlóalj karabélyokkal és golyószórókkal hat T-34-es tank tűzerejének? A hősiesség szép dolog, ám ha értelmetlen és pusztuláshoz vezet, csak arra jó, hogy legendák szülessenek.
Görgey jutott eszébe. A tavaszi hadjárat, az isaszegi győzelem. Görgey, aki a szabadságharc legtehetségesebb, s azon felül legsikeresebb tábornoka volt, aki a magyar honvédségnek soha nem múló dicsőséget szerzett, és aki a többszörös orosz túlerő előtt mégis letette a fegyvert. Nem gyávaságból, nem megalkuvásból. Felesleges és értelmetlen vérontást elkerülendő, józan megfontolásból.
És mégis!
Akarva akaratlan ismét kedvenc költőjének szavai jutottak eszébe.
Hazádnak rendületlenül…
És a hazának melyik szószólója mondja ki az érvényes igazságot?
Ki mondja meg, mit ád az ég?
Harag, káromlás volt elég;
És mégis!
Magyar költő magyar ember fejére nem szórt súlyosabb átkot, mint éppen Vörösmarty Mihály Görgeyre.
Ő, százezernyi hős fiak vezére,
Dicső, ha győz, dicső, ha elesik,
Ki úr leendett, milyennél nagyobb nincs,
Meghajlott a lábtúrta fövenyig.
Dicső, ha győz, dicső, ha elesik. Győzni — ezt Görgey és mindenki más is tudta —, lehetetlen volt. Elesni a harcmezőn? Pusztán a dicsőségért? Mennyivel többet értünk volna el, mennyivel nagyobb áldozat árán?
Éljen nyomorból, kínból mindhalálig,
S ha elhal, verje meg a kárhozat!
Dohándi mégegyszer szemügyre vette a T-34-est.
Ha legalább nehézgépfegyverük lenne! A golyószóró és a karabély lövedékei úgy pattannak le erről az acéltömbről, mint a gyerekek falra szórt üveggolyói. A hat tanknak egy óra sem kell szétlőni ezt a laktanyát, mely úgy omlik össze, mint a kártyavár, maga alá temetve mindenkit.
Megnézte az óráját.
Öt percen belül itt vannak a századparancsnokok.
Felnyitotta pisztolytáskáját, kiemelte belőle szolgálati revolverét. Kibiztosította.
Lehunyta szemét.
A laktanyában és környékén egyetlenegy lövés dördült csak el.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:45 :: Bányai Tamás
