Itt lakom a jéggé dermesztő északi sarkon,
ahol senki más nem ölel, csupán a szende köd.
Bármerre is nézek, fagyos szelek mossák arcom
és mindenféle csapadék azonmód szembeköp.
Én könnyelmű, meggondolatlan, hová tévedtem,
mint a nyárelő szülötte, gyanútlan gyermeke?
Még őrzöm elhűlő szívemen, emlékképekben
déli ablakok fényét – de remélni merjem – e?
Simogathatja vajon bőrömet egyszer újra
melegük, mely depresszióból örömet érlel
vagy balkonom továbbra is a fergeteg fújja
és végleg elfedi a nappalt a komor éjjel..?
Egy távolba hasadó sikoly néha velőt ráz
( bár. a jegesmedve még eddig nem talált ide )
ám, így jár a balga ember, aki késve jön rá:
hogy inkább köztes lakást kellett volna vennie.
Legutóbbi módosítás: 2016.10.18. @ 20:00 :: Schifter Attila
