A dolog még az egyetemen kezdődött, mikor egy régi vágású tanár egy száraz levelet tett metalográfia órán a mikroszkópba, a csiszolt-fém minta alá. A hallgatóknak egymásután kellett benézni a mikroszkópba és megmondani mit látnak. Mondtak is mindenfélét, hogy ilyen meg olyan acél, öntöttvas, bronz, stb., míg hősünkre került a sor — aki nagyon büszke volt a metalográfiai tudására. Miután nagyon alaposan nézte-nézte a „mintát”, szomorúan kijelentette, hogy fogalma sincs, mi lehet.
A hallgatók legnagyobb csodálkozására a tanár felkiáltott:
— Na végre, egy valaki ért valamit a metalográfiához!
És kiszedte a száraz falevelet a mikroszkópból.
Ez az eset, amely aztán adomaként keringett az egyetemen, még jobban sarkallta Gyurit, hogy minél többet tudjon meg a tárgyról. El is olvasott mindent, ami csak a kezébe került abból, ami kedvenc tárgyával foglalkozott. Persze az év végi vizsga nem jelentett problémát, simán vette, tiszta tízessel.
Eljött a vakáció, és vele együtt a gyári gyakorlat. Gyurkát pár kollegával és egy kolleginával a hegyek között eldugott kis mezőgazdasági gépgyárba küldték, amelynek egyetlen előnye az volt, hogy gyönyörű vidéken építették.
Mivel a gyár felszerelése kritikán-aluli volt és a munkavédelem gyerekcipőkben járt, értésére adták a tisztelt gyakornok elvtársaknak, hogy egyáltalán nem haragszanak, ha minél kevesebbet lábatlankodnak a gyárban. Több sem kellett a társaságnak, hiszen a kristálytiszta patakban nagyszerűen lehetett fürdeni, halászni, egészen úgy délfeléig, mikor mégis be kellett menni a gyárba, főleg az ebéd miatt!
A kollegina sokkal jobban mutatott a fürdőruhában, mint felöltözve, és Gyurka egyre jobban meg volt győződve, hogy a fürdőruha nélkül még jobban mutatna. Így aztán minden metalográfiáról megfeledkezve, kizárólag a kolleginával foglakozott, nem is sikertelenül. Nemsokára olyan boldognak érezte magát, amilyen az ember csak húszévesen lehet, mikor az erdő, a folyó, az esték, a szentjánosbogarak mind-mind gyönyörűek, és az éjszakák még szebbek, mint a nappalok!
A praktika már vége felé járt, amikor valami fatális véletlenség eredményeként Gyuri felfedezte, hogy a gyár egyik laboratóriumában egy vadonatúj Zeiss metalográfiai mikroszkóp áll teljesen érintetlenül! Mint kiderült, csak német nyelvű használati utasítást küldtek vele, és a gyárban senki sem volt, aki vállakózott volna használni. Több sem kellett Gyurinak, azonnal ajánlkozott, hogy majd ő beindítja a műszert és betanít valakit dolgozni vele. Kapva-kaptak az alkalmon. Így aztán még két hétre ott ragadt, miután a kollegák haza mentek vakációzni.
Visszatérve a városba, természetesen az első dolga volt a kolleginát felkeresni, hogy valami közös programot találjanak ki. De a kollegina nagyon el volt foglalva, mindenféle családi ügyekkel. Gyuri nem is gondolt arra, hogy az ügyek esetleg csak ürügyek, az a két hetes szakmai félrelépés nem is olyan bocsánatos hűtlenség, míg egyszer éppen rá várakozva, hogy haza jöjjön, véletlenül áthallott egy beszélgetést a szomszédszobából. A kollegina mamája magyarázta a barátnőjének:
— Tudod, itt várja őt a másik szobában. Nagyon összebarátkoztak a gyári gyakorlaton. Nem tudom, mit képzel magáról ez a hólyag? Az én lányom és ez az alak!? Szegénykém azt sem tudja, hogy is rázhatná le a pasast, de talán majd észhez tér az ipse!
Gyurkának nem kellet több. Észhez tért azonnal, de az volt az érzése, hogy vége a világnak, semmi nem maradt benne, amiért élni érdemes.
Persze az idő és a fiatalság megtette a magáét. Az élet ment tovább. Gyurka már rég egy gyárban dolgozott, amikor meghallotta, hogy az egyik kutatóintézetben metalográfust keresnek. Persze rögtön jelentkezett, az egykori tanár és annak a gyárnak az ajánlásával, ahol beindította a metalográfiát. Ki is tűzték a próbavizsga napját. Gyurka vadul bújta a könyveit, hogy felfrissítse a tudását. Úgy nézett ki, hogy minden a legnagyobb rendben van. Egy nappal a vizsga előtt megszólalt a telefon és közölték, hogy nem lesz semmiféle vizsga — az állást nem engedélyezték.
Teltek az évek. Gyurkának már családja volt. Egy nagy tömbházban vettek lakást, és megbarátkoztak a szomszédban lakó családdal, akiknek az övékhez hasonló korú gyerekeik voltak. A szomszéd fiatalasszony abban a kutatóintézetben dolgozott, ahová egykor barátunk is be akart kerülni. Egy kellemes együtt töltött estén, elkezdte mesélni, hogyan került be az intézetbe:
— Egészen véletlenül jártam ott, egy volt kolleganőmnél, aki annyira dicsérte az intézet munkáját és a munkahely kellemes voltát, hogy úgy félvállról megkérdeztem: „Mondd, hogyan lehet bekerülni ebbe a csodaintézetbe?” A világ legtermészetesebb hangján azt felelte: „Neked, a te rokonságoddal igazán nem probléma!” Persze, mint mindenki, ő is azt hitte, hogy mivel a férjem rokona az egyik központi bizottsági tagnak (a kommunista párt K.B.-ról van szó), ennek az előnyeivel is élhet. Arról nem tudott, amit nektek már meséltem, hogy se a férjem, se a távoli rokon, nem tartanak fenn semmilyen kapcsolatot, mi több, nem is akarnak tudni egymásról.
A barátnőm addig erősködött, amíg együtt bementünk az intézet igazgatójához. Miután bemutatkoztam, és a barátnőm elmondta, mi járatban vagyok, mézes-mázosan azt felelte, jöjjek el holnapután, megnézik a lehetőségeket. Két nap múlva felvettek metalográfusnak, amiről halvány fogalmam sem volt, de hát azóta már évek teltek el, belejöttem.”
Gyurka még megkérdezte, mikor volt ez. A szomszédnő pontosan emlékezett a dátumra, amikor felvették. Gyurka is, hisz aznap telefonáltak neki, hogy a felvételi vizsga elmarad. Az állást nem hagyták jóvá.
Barátunknak a sors — többször is — véletlenül megtudott igazságokat tartogatott. Így volt megírva valahol.
Az első nem okozott igazi csalódást. A kolleginának és mamájának rég megbocsátott már, miután a feleségével megismerkedett.
De ez a friss, kéretlen vallomás örökre megkeserítette a hangulatát.
Legutóbbi módosítás: 2008.02.11. @ 08:26 :: Galambos Viktor