Poétáktól a vaksötétbe
Egyik napról a másikra toppant elém egy online felület: amatőr költők, verselők osztják meg rímeiket és rémeiket. Utóbbiból több akad, mint az előbbiből, de mégis felemelő az érzés, milyen sokan akarják versbe írni a lelküket. Akad, aki ritka vendég, más meg csak olvasni jön. Sokan vannak, akik önbizalmat meríteni álltak be a sorba, s tetszésüket is leginkább azért nyilvánítják ki, hogy ők is tetszenek másoknak. Tízezernyi számra osztogatják a bizalmat, hogy néhány százat maguk is begyűjtsenek.
S mindenkit magával ragad ez a hangulat, épp úgy, mint ahogyan egy időre belemerülünk a végtelenített dél-amerikai szappanoperák világába, vagy a politika pokolbugyrainak engedelmeskedve válunk ideig-óráig pártkatonákká, máskor meg celebek rabolnak el a valóság mezejéről, mintha az ő életük a miénk lenne. A tömegmédiának hatalma van! Mint az alkoholnak, vagy egy tömegtüntetésnek! Vallás ez a javából, csak éppen Isten hiányzik belőle! Arra mindenesetre jó, hogy felébredjen bennünk az alkotási vágy, a bizonyítási kedv, míg rá nem ébredünk, milyen silány, hitvány, képmutató, milyen öncélú, hatásvadász és őszintétlen az egész. De a föld mélyét túrva, mocsokba, sárba hánykolódva előbb-utóbb aranyrögre, vagy drágakőre lelünk, s ha első kincsünkre ráakadtunk, már keressük is a másikat.
Várkonyi Miklós druszám volt az, aki felhívta a figyelmemet arra, hogy verslábak is léteznek ám a nagyvilágban! Valakik valahol már mindent kitaláltak, ami alkalmas arra, hogy a bennünk szunnyadó teremtő szó életre keljen, ritmusokba, dallamokba rendeződjön, s kifejtse, felfedje legszebb valóját, önmagát!
Azt gondolnánk a verstan csak valami Horger Antalok bénító tudománya, míg rá nem ébredünk, hogy Horger Antalok nélkül talán nem is születtek volna József Attilák! A jambusok, choriambusok, daktilusok, kolónok, morák világa épp oly rejtelem, mintha a tengermélybe szállna alá az ember! Mindig új és új lények bukkannak elő a vaksötétben, majd egyre tágul, egyre gazdagabb lesz ez a sötétnek látszó világ! Minél beljebb merülsz, annál elveszettebbnek érzed önmagad, annál hiányosabbnak tudásodat, s annál több varázslatnak feded fel a hátterét! Ha igazi verset akarunk írni, s nem csak valami idilli, népszerűsítő showműsor bábjai akarunk lenni, érdemes lemerülni ebbe az óceánba is. Be kell szívni az illatát, testünkön érezni a mélység mámorát, látni a vaksötétet, hogy aztán innen kiemelkedve a fényre jussunk, s átadjuk teljesen a lírának önmagunkat!
A kritikus szemlélet öröme és bánata
Pete László Miklós kedves invitálása az Élő Líra Csarnokának szerkesztői tevékenységébe boldog kihívást jelentett számomra. A nagy terv, hogy kimazsolázzuk az amatőr szerzők értékesebb költeményeit, s különböző polcokra helyezzük azokat, s ha kell, kérve, vagy kéretlenül néhány tanácsot is mellékeljünk, arra ösztökélt, hogy még inkább ássam bele magam a verstan tudományának mélyére. No meg arra is, hogy magam sem adhatok ki a kezeim közül többé olyan verset, amelybe magam is belekötnék innen is, meg onnan is! Így tehát lassanként önmagam legnagyobb kritikusa lettem, szavak és szótagok, pontok és vesszők, ritmusok és dallamok csecsebecséivel bíbelődtem. Nagy élményt jelent hozzám hasonló lírakedvelőkkel együtt megbeszélni, áttanulmányozni, értékelni egy-egy alkotást, de bizony, ha a gépezet beindul, egyre gépiesebbé, s érzékektől mentesültté válhat ez a tevékenység.
De más is van itt! A fránya internet nem engedi be a metakommunikációt. Csak szavak vannak, mondatok, fényképbe zárt öt-tíz esztendeje megáporodott arcok, kik az életben nem is így néznek ki, akiknek nem ismerem az élettörténetét, a motivációit, a miérteket és hogyanokat, s amely kérdésekre nem is akad sosem igazi válasz. El lehet rejtőzni egy-egy létrehozott online karakter mögé, akár többféleképpen is, megtévesztve a jó szándékúakat. Lehet érzéketlenül szólni is, fakó, szeretetlen szavakkal, hitvány szavakkal, meggondolatlan szavakkal sértve meg egymást. Lelkébe lehet gázolni bárkinek, ha nem látod, ha nem tapintod, ha nem érted őt. Itt bizony az ellentétek is hatványozódnak, s a szappanbuborék is lehet gleccsernyi jégtömeg!
Verseskötetnyi élet-íz
Miért is vár annyit az ember? Hiszen minden adva van, hogy könyvként mi magunk is megjelenjünk. Csak egy kevéske utánajárás, csak némi anyagi háttér, szerető, jólelkű barátok, ismerősök, s a válogatásra, koncepcióra rászánt idő az, ami üres, hófehér tiszta papírunkat önmagunk szívrejtekéből színezett tintával tölti be! Néhány odaszánt, csodás illusztráció, egy mélylelkű, gyermekálmú férfi mosolygó bajusza alól, egy kedves tanár olvasásra szánt ideje, aki örömmel lektorál, egy számítógépes programokba belebújt, ott otthonosan mozgó jó barát könnyed szerkesztő mágiája, és készen is van a verseskötet.
Miért ír az ember verset? Talán ezért, hogy örökre fenn maradjon valami belőle! Azért, mert a Teremtő Isten így látta jónak! Azért, mert az üres papír elárvult egyedül és gondolatokra vár! Azért, mert elismerésre vágyunk! Azért, mert hallgatókra, olvasókra vágyunk, arra, hogy igazán megismerjenek, ne csak ezt a múlandó porhüvelyt lássák bennünk az emberek! Azért, mert vannak érzéseink, amelyek kikívánkoznak belőlünk! Azért, mert élni akarunk! Azért, mert másnak is tetszik! Azért, mert így is legyőzhető a depresszió! Azért, mert a gyermekeink ettől is büszkék lehetnek ránk! Azért, mert akarunk valami szépet! Azért, mert csak!
Persze nem hiszem, hogy bárkit kielégítenek e válaszok, mindenesetre nekünk akkor is ott a szó, a mágia, amely jól ki van erre is találva:
VÉGE!
Verseskötetem Kőszeghy Miklós: Élet-íz címmel megrendelhető:
http://undergroundbolt.hu/elet-iz
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:22 :: Kőszeghy Miklós
