Pápay Aranka : A nussdorfi fivérek -2.

Nyomtatás

2.

Matild a pult mögül hamarjában elszólított két lánnyal, és kis kézi kocsival érkezett.

— Ti itt várjatok — szólt nekik halkan, és a meghökkent Gerdára rá se hederítve, egyenesen a dolgozószobába robbant be.

— Karl, komolyan gondoltad, amit a gyermekedtől hallok?

— Isten hozott, kedves sógornőm, én is köszöntelek!

— Na, ezt inkább mellőzzük. Komolyan úgy akarod?

— Ha ő nem teljesíti apja kérését, akkor nekem nincs többé gyermekem.

— Az nem kérés volt, hanem kegyetlen parancs. Így hát én kérlek, a nővérem és kishúgom személyes dolgaiért jöttem, engedd meg, hogy összecsomagoljam.

— Természetesen, Matild, ismered a járást… — adott engedélyt úgy, hogy eszébe sem jutott ellentmondani. Eddig titokban azt remélte, hogy Karola jön vissza, bűnbánóan bocsánatot kér, ő egyszerűen megbocsát, aztán élnek boldog hármasban tovább. Csalódását gyorsan elhessegette.

— Ne aggódj, nem kell tőled semmi. Mást nem viszek el, csak amit ti úgysem becsülnétek — fordult sarkon a tanti.

Amikor végzett a pakolással, köszönésképp még beszólt volt sógorának:

— Én sohasem bocsátom meg, amit vele tettél, de a lányka azt teszi, amit a szíve diktál, abba soha nem fogok beleszólni. Nálam otthona lesz. Hozzád pedig Isten legyen irgalmas.

~O~

Karola nem nyúlt a dobozokhoz, táskákhoz. Amit a tanti kirakott belőle, azt vette magára, jött-ment a lakásban, az üzletet nyitotta, zárta, ha kellett kiszolgált, anyagot adott ki a raktárból, közben mintha csak a teste lenne jelen. A szemközti üzletből hiába leste őt a lázas tekintet, a kerek arcocska nem fordult többé felé, hogy kedvesen viszonozza köszöntését.

Josef nem bírta soká, meg kellett tudnia, miért ez a változás. A fonalat ott veszítette el, ahol a halál közbelépett, neki csak részvétet illett nyilvánítania. Türelmetlenül épp’ azt számolgatta, mikor nem számít már faragatlanságnak, ha udvarlásával egyenesen a lány tudtára adja, hogy neki komoly szándékai vannak.

Az utcán végre mellé szegődhetett, óvatosan megkérdezte, elkísérheti-e, ahogy régebben annyiszor. Boldogan mesélt érdektelen semmiségekről, míg mellette lépkedett. Tanácstalanul figyelte az azelőtt is komoly, de már furcsán hideggé vált viselkedését. Belenézett a szép barna szemébe, és valami mély bánatot olvasott ki onnét. — Nagyon szeretném elűzni ezeket a szomorú gondolatait, amiket a tekintetében látok — gondolta.

— Ha majd rám is tud egy kis figyelmet for… — kezdte volna a vallomást, de azt, mint egy olló, a felcsattanó hangocska — nyissz —, elvágta.

— Hagyjon engem, Josef, minden megváltozott! — toppantott a lányka, formás kis lába elővillant a libbenő szoknya alján.

Elé lépett és szembefordult vele. 

— Tudom. Igazán nagyon sajnálom, hogy ilyen korán el kellett veszítenie az édesanyját — választ nem kapva, tovább találgatott. — Bántották? De én nem változtam. Kérem, árulja el, miért engem büntet? Vagy valaki mást szeret? Biztos ebben, Karola?

— Senkit nem szeretek, senkit! Hagyjon! — sírta el magát a lány és beszaladt a boltba.

— Ha bántani merészelte valaki, azt megölöm — heveskedett a fiú, de már csak a becsukódó ajtóval állt szemben.

A’mögött egyenesen a tanti karjaiba esett Karola.

— Ejnye, mi történt?

— Minden tönkrement! — sírt, sírt keservesen.

— Mi minden?

— Jaj, tanti, Josefnek tanulnia kell, hát nem elég, hogy most készül otthagyni az apja ruhaüzletét, nekem meg már hozományom sincsen… Nekem dolgoznom kell! Dolgozni akarok, nem vehet engem feleségül! — ömlött a panaszáradat.

— Ezt ő mondta?

— Nem, dehogy…

— Szereted? — emelte fel a könnyes arcocskát, hogy belenézhessen.

— Azt hiszem — szipogta Karola.

— Na, akkor majd meglátjuk, mi ment tönkre.

~O~

Jósef nagyon elszántan tört a célja felé. Egyetlen percet se volt hajlandó többé elvesztegetni. Hogyisne! Még férjhez készülnek adni valakihez ezt a kislányt! Mi más lenne az a nagy változás!?

Gondolta, a kedves papa csak a hölgyeken keresztül lesz megközelíthető, talán ők majd beprotezsálják… Mivel Matild tanti az, akit leghamarabb el tud érni, neki mondja majd el, még nem nősülhet, az igaz, de szeretné eljegyezni az unokahúgát. Mert neki Karola kell. 

Csilingelve nyílt az üvegajtó, mindenki a belépő felé fordult. Jósef egy szép kis bukétával és nagy elhatározással vágódott be, körbepillantva keresett valakit. Amikor a sok nő szemének kereszttűzébe került, egy cseppet lehűlt a benne dúló hév, szorongatni kezdte az ártatlan virágokat. Matild megszánta mindkettőt; az élő csokrot és ezt a megszeppent hőst, hát sietett megmenteni őket.

— Jöjjön csak fiam, Karolina nemsokára itt lesz.

— Én úgyis inkább önnel szeretnék szót váltani…— kezdte, és zavartan követte az előtte fürgén irodája felé lépegető tantit.

— Igazán? Akkor nekem hozta ezt a szép bukétát?

— I-igen, asszonyom. Kérni szeretném… szóljon értem egy jó szót Karola kisasszonynál. Azaz a kedves papájánál…

— Döntse el fiatalember, melyiknél, mert az utóbbit bajosan tudnám befolyásolni.

— Csupán annyit kérek… vagyis kérdek! — kezdte bátortalanul, de aztán felcsattant a fiatalember. — Kérem! Miért fordul el tőlem Karola!? Mi az, ami megváltozott? Kihez akarják hozzákényszeríteni?

— Csak ne olyan hevesen, Josef. Vannak változások. Üljön le. Tudnom kell, mi a szándéka az unokahúgommal.

— Feleségül akarom venni — közölte ingerülten és dehogyis ült le.

— Mennyire akarja?

— Ezt nem értem…

— Szereti, vagy csak akarja?

— Akarom, mert szeretem, de…

— Na, van itt több „de” is. Tudnia kell, hogy mostantól csak az én engedélyemre lesz szükségük, mert Karola a gyámleányom, és nem rendelkezik többé az ön által remélt hozománnyal, dolgozni akar, tanítani. Ehhez mit szól?

Josef lélegzete egy pillanatra megakadt.

— Miért? Mi történt?

Matild teljes nyíltsággal beszélt. Kis ideig csak hallgatta őt Jósef, aztán kezét Matild karjára tette, harcias pózt vett fel.

— Rendben van, a szülők már csak ilyenek. — Közben a saját anyja várható ellenállása jutott eszébe. — De én nem a kedves papát, hanem Karolát szeretem. Aki őt bántja, velem gyűlik meg a baja, akkor mégjobban szeretem és meg is védem…

— Hát nem érti, hogy már egy árva koronát se vihet a házasságba ez a nyomorult gyermek?

Vasmarok szorította meg a tanti karját.

— Ne merészelje senki őt nyomorultnak nevezni, még ön se! — szeme szúrt és még vicsorgott is hozzá, ahogy az apró hölgy fölé magasodott. — Ki meri azt feltételezni, hogy én a hozományába szerettem bele!? Ki a fenét érdekel az Éder papa háza meg a bankbetétje!? A feleségemnek nem kell dolgoznia, ha mégis mindenáron azt szeretné, ám legyen, de senki ne kényszerítse soha semmire, mert megölöm! — már minden szó kihallatszott a csöpp irodából a varrodába, de még a boltba is.

Matild hitte is abban a pillanatban, hogy ez a megveszekedett, nagyranőtt gyerek képes is lenne ölni. Ahogy pillanatokig rémülten nézett felfelé a megvadult ifjúra onnét, az alacsonyabb pozícióból, egyszerre komikusnak kezdte látni a helyzetét, megrándult a válla egyszer, mégszer, aztán kibuggyant belőle és gyöngyözött a kacagás, szabad karjával elkapta a gyerek kidagadt erű nyakát és arcon csókolta.

 — Te bolond, te! Eressz el, mielőtt kárt teszel a karomban!

Josef ijedten eszmélt, zavartan feltartotta mindkét kezét, mint akire lőni készülnek, hátrált egy lépést.

— Én… én… bocsánat…

   — Na, ülj már le! — és keményen kérdezett. — Mikor fejezed be az egyetemet?

— Egy év múlva.

— Rendben van, fiam, közben letelik a gyászév is. Már csak Karola kezét kell megkérned, de tőle, és ne ennyire hevesen, aztán hozzáfoghatsz megnyugtatni engem, hogy lesz miből családot alapítanotok.

Karola a varroda átmenetileg megnémult lányai között ült, kicsit sápadtan tépkedett valami lepedőszélt, akarta is hallani, meg nem is, hogy mi zajlik a tanti irodájában, ahonnét az előbb kiabálássá emelt párbeszéd szűrődött ki, de többé semmi. Mintha gyorsuló, tompa dobszó nyomta volna el a külső hangokat, ami ott belül a feszülő blúza alatt kalimpált.

~O~

Folyt. köv.