Szélkerék Koosán Ildikó Hajnali kontúrba ébred a Tél, távoli tájak gyérülő lombkoronáit sejteti ködbeveszően a puszta határ. Szélkerekek acélerős keverőlapátja pörög, s a lendület körsugarába vonzza, gyűjti serényen a kósza erőt; tán csak nem rózsalugast, délszaki kertet éltetni, ha kell, tél idején is? Ím, a teremtő emberi gondolat győzelmes vívmánya, újkori isteni játék, szélerőműből napsugáráldást ontani képes fénnyel, tűz melegével akár, de vajh’ merre találod a léterő szélkerekét, ha mélyre süllyed az emberi lét, érzelemnélküli ingoványtérre szorul, s tengernyi benne a semmire jó?
