Talpam alatt csikorog a jég,
lábam nyomán piros a vér
nincsen csizmám, sem meleg ruhám
sem istállóm, sem fényes szőrű paripám.
Szegény vagyok, egyedül élek,
a koldulásra nem visz rá a lélek.
Lesütött szemmel turkálom a szemetet,
hátha találok egy szelet kenyeret.
Dolgoztam, míg adtak munkát,
most meg mint léha – rovom az utcát,
hátha valaki segítő kezet nyújt;
nem kell a munkám – az már elavult.
Én is ember vagyok
várom a karácsonyt,
egy jobb kabátot kértem – valaki varázsolt?
Fárad vagyok, áthűlt a testem
azt sem tudom Budán vagyok-e, vagy Pesten.
Mindegy is, úgy sem keres senki,
lenézett vagyok, akár csak egy jenki!
Lepihenek egy padon…
rongyaimmal testemet betakarom
a méltóság, a szégyen még bennem él…
reggel talán jobb lesz ¬ remélj!
Arcom viasz sárga,
szememben félelem,
két karommal rongyaimat ölelem;
meghaltam és nem is volt ÉLETEM
¬ álmomban kísért a félelem.
