Én két vers közt meghalok akár a fény,
és sötét árnyak csókolják néma szám.
Csak sodródom mint a száraz falevél,
ha szél tépi fáról ?szi délután.
De hajamba virágot t?z az alkony,
s holló szárnyán repülnek a szavak.
És gyönyör? lányok gy?lnek a parton,
hogy fáradt szemem vízében mosdjanak.
Ilyenkor folyóként ölelem ?ket,
hiszen lemossák sápadt arcom sarát.
Smaragd hínárból mondatokat sz?nek,
ajkamra szórva a vízesés zaját.
Már újra áradok elöntve földet,
bár lehetnék pór, ekeszarvnak d?lve.
Amint maga el?tt rögöket görget,
nemlátó sorsába beletör?dve.
