Egymástól távol lévő homlokok
most rám hajolnak.
Ugyanaz a homlok, száj, orr, szemek…
Megtalállak mások arcában.
Titokzatos, bódult pillanat ez.
Egy elkapott látomás,
szédült megfejtés,
látszat minden arc.
Csöndből felbukkanó
simogató szavak,
villámló szidalmak,
napfény és ború rajzolja ránk
a különböző vonásokat,
festegeti az árnyalatokat…
Míg kinn a tündöklés síkjai forognak,
benn a szívekben
bolyongó, szótlan remény,
álarcaiktól megfosztott
kitárt titkok,
ereinkben lüktető
ábrák halmazai,
a föld, vadvirágok illata
s a gyümölcsfák íze
szerelemre gerjed ajkainkon…
Egymásban élünk.
Hasonlóak vagyunk.
Valami mély testvériség
köt össze minket.
Mégis,
mégis acsarkodunk.
Miért?
Időről időre elfeledjük:
nincs másunk,
csak Az Ember arca…
Mutasd meg magad a világnak
tisztán, fenségesen,
„hogy látva lássanak!”*
2017. február 07.
*Ady Endre: Sem utódja, sem boldog őse c. versére
Illusztráció: Batthyány Gyula – Arcok és álarcok / részlet, 1934
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:54 :: D. Bencze Erzsébet
