Küzdeni, akarni, győzni!
A Nap mosolygós arccal ébredt s felcsókolta az álmos levelekről a hajnali harmatot. A víz felett ködként lebegő párát narancsszín mosolyával szétoszlatta. Apró hal-fiak reggeli fürdésüket végezték és pajkos fickándozással köszöntötték az új napot. Csobbanásuk után játékos vízfodrok haltak a habokba.
Ült a parton és nézte a vizet. Mélyeket szippantott a friss reggeli levegőből. Néha a kapásjelzőre pillantott, de gondolatai messze jártak. Egy kedves népdalt dúdolt, csak úgy, belül — gondolatban. Kár lett volna összetörni a csendes varázst.
Ej, haj, gyöngyvirág,
Teljes szekfű, szarkaláb,
Bimbós majoránna!
Ha kertedbe mehetnék,
Piros rózsát szedhetnék,
Szívem megújulna.
Ej, haj, gyöngyvirág,
Teljes szekfű, szarkaláb,
Levendulavirág!
Ha kertedbe mehetnék,
És ott kertész lehetnék,
Mindjárt meggyógyulnék.
Szerette a vizet, szeretett horgászni. Ha horgászvíz közelébe került furcsa érzés kerítette hatalmába. A zsákmányoló ember szenvedélye. Ő ősi ösztönnek nevezte. Várta, minden idegszálával óhajtotta a NAGY halat. A küzdést, a harcot, a huzakodást. Győztessé válni, legyőzni a másikat.
Egyszer — még kezdő korában — amikor még nem jelentett izgalmat a víz, a zsinór —, volt egy kapása. Bevágott! Meghökkent attól az ellenállástól, amit a láthatatlan ellenfél kifejtett. Érezte, fizikailag érzékelte a hal küzdését. Szinte látta az élő erő tiltakozását!
Tökéletesen érzékelte, a másik keményen küzd s ez benne is a küzdés, a harc alvó csíráját ébresztette fel. Akkor nem sajnálta az ellenfelet. Izgalma fokozódott. Kezében megremegett a bot. Érezte, hogy bár ügyetlen, de ura a helyzetnek. Tudata súgta, hogy hatalmas test vergődik a zsinór másik végén. Tudta, hogy nagy ellenfél, nem holmi kis dévér. Kissé remegő térdekkel, de sikerült partra vezetni egy kétkilós pontyot.
Ez a régi fogás jutott eszébe s elmosolyodott. Akkor vált horgásszá! „Szoknyás horgász” — mondták a sporttársak. Idővel ügyes és sikeres horgász lett belőle. Ritkán ment haza zsákmány nélkül. Szeretett horgászni. Igazolni önmagát; — megy úgy, mint egy férfinak.
Sokszor irigyelték kitartását, makacsságát. Megismerte a vizet, tudta hol, s mikor jár a hal. Ha dög a víz, nincs fogás… soha nem csapkodta, kapkodta a szerelést.
— A hal győzött, ez van! Most ő volt az ügyesebb — mondta, s ült ott tovább, tartva a botot!
Következetes volt. Figyelte a küzdés minden mozzanatát. Próbálta a hal szempontjából szemlélni a horgászatot.
— A hal szempontjából? Milyen szempontja van a halnak? Csak éhes és az illatos nagyobb darab élelmet ő akarja birtokolni!
Az ősember szempontjából is mérlegelt, de nem állhat be a vízbe egy bunkóval, s ha jön a hal, akkor, bumm! Az ősi ösztönből csak a hal birtoklásának vágya maradt meg benne. S a horgászás közben felgyülemlett tapasztalat kristályosodott ki. Babonásan hitte, hogy ősei — vissza–vissza az évezredekbe — ügyes és szenvedélyes halászok, vadászok voltak.
Egyet nem szeretett, éjszaka horgászni.
— Nem látom a zsinórt — mondta, s összepakolt. Kacér szellő simogatta meg karját, kiesett az emlékezések sajkájából, a pajkos kis szellő felborzolta a vizet, itt-ott egy kitépett nádszál úszott hintázva. Lekerült a bekecs. Néha egy-egy pajkos halacska csókolt a levegőbe, talán a csók a ragyogó Napot köszöntötte. Az ég azúrkékje meleg napot ígért.
S most! Mozdult valami. Agypályája szeizmográfja vette az alig-mozgás keltette hullámot. Idegeiben érezte, hogy a következő pillanatban történik valami. A volt nyugalom széttört, széthullott. A feszültség éles kavicsai hasogatták a még megmaradt nyugalom szálait. Keze a botra kulcsolódott. Várt! A vér az ereiben felgyorsult! Forró vadászizgalom hevítette! Érezte, tudta, most… most kell ébernek lennie. A zsinór aprókat remegett! Figyelt, hirtelen csattanva felugrott a kapásjelző! Bevágott! Érezte, a zsinór végén valami meglepetten megpróbált szabadulni. Finoman zsinórt adott, s próbálta felmérni ellenfele szándékát.
Makacs a szentem — gondolta, s újra zsinórt adott. S a jól ismert izgalom szétömlött egész testében. Az adrenalin szétáradása világossá tette, elméje minden idegmorzsáját. Érzékelte a hal minden szándékát, lelki szemeivel látta az izmos haltest feszülését, tudta, még harcol, nem adja könnyen magát. Azért behúzott egy kis zsinórt. — Makacs. Nem tetszik neki. Jól van! Ha harc, hát legyen harc! — Érezte, hogy a hal rázza magá.
— Nem vagy kicsi, komám! Na, gyere! — bíztatta s megint betekert egy kis zsinórt.
Ekkor ellenfele taktikát változtatott!
Villámsebesen kezdett úszni a part felé. Gyorsan kellett tekerni a kart.
— Aha, szóval a nádban akarsz megszabadulni. — Fékezte a hal futását, finoman, hogy feszes maradjon, de ne pattanjon. Aztán egy gyors mozdulattal fordulásra kényszerítette ellenfelét. A hal, mint egy torpedó, most a vízközép felé vette az irányt. — A sodorba akarsz bejutni. Azt már nem! Ott a süllőtartás! — megint fék és kanyar! Lassult az iram! Látta már, ez a kirohanás a halat alaposan kifárasztotta. Sikerült, ezt a csatát ő nyerte meg! Biztos nyugodt mozdulatokkal vezette partra a halat. Amikor megpillantotta füstbarnás oldalát az elégedettség és a győzelem érzése futott át egész testén. Ő is alaposan kifáradt! A hatalmas hét kilós szépség látványa felszárította homlokáról az apró gyöngyöket.
— Gyönyörű!
Társa szákolta meg a ritka szép zsákmányt. A győztesek izgalma kerítette hatalmába. Keze, lába, hangja, mindene remegett. Nem tudta a nagy hal szájából kiakasztani a horgot. S most igazán szépen és melegen ragyogott a Nap.
A nádszálak hajlongva mondtak köszönetet a szellőnek egy kis hűs fuvallatért.
Legutóbbi módosítás: 2016.12.29. @ 16:52 :: Győri Irén
