Híg a talaj, lábamra gyökerek tekerednek.
A homályban egy alak lassanként testet ölt.
Egy látomás? De hogy higgyek szememnek?
Hisz’ egy lángoló pokol lelkedről mindent lesöpört.
Én csak vártam a másik oldalon könnyezve,
Míg lelked boldogan röpült a végtelennek!
Én összetörve, s Te a szabadságod ünnepelve,
Fehér porcelán lett új otthona porhüvelyednek.
Szinte gyermek voltál mikor anya lettél,
Elhagytad vén szülőd Te is, s új életedben
Mostál gatyát, gürcöltél, gyereket neveltél.
Nem volt akivel osztozhatnál a teherben.
Vártad a férjed míg béna anyját mostad,
Álmaid kergetted majd élve eltemetted.
Végül csak némán az igáid tapostad,
És hátadon egyre csak nőtt a kereszted.
Mosoly volt belőled a legtöbb amit kaptam,
Ez volt a gyógyír lázra, fájdalomra.
Mosolyod volt a biztos a bizonytalanban
A napsugár a felhősebb napokra.
Ötvenhét év, ennyi volt az élettel a harcod,
Oly rövidke dallam a nagy szimfóniában.
Még nézném tovább, de elhalványul arcod,
Elúszik lassan az emlék óceánban.