Verstulajdonosnak lenni, nem ugyanaz, mint költőnek.
Ha megkopott aranyglóriánk fénye nem világít,
a magabiztosság, boldog lendület még jól jöhet…
Tudnunk kell idomulni a csendhez, hogy vers szülessen.
A talentumokkal való sáfárkodás nem elég,
a “súlyos agyvelő” is kevés az eredményekhez.
Lelkünk legmélyére kell ásnunk. Csakis így érdemes!
A tehetség, ha adott – meglehet – csillog a babér.
Az alkotás katarzisának élményein kívül
rekedtekből lesznek a befogadók, lankadatlanul
társul szegődnek; van, aki bérletet vált, mások csak
hely- és átszállójegyet, vagy titkaimat fürkésző
kíváncsi tekintetek pásztázzák rejtelmeimet.
Elysium hűvös tengerébe vágyom, nem sikerre.
Így aztán verstulajdonos lett belőlem – nem költő –,
kinek első olvasatra minden gondolata lejő.
A mai módi ennél groteszkebb: nem tűri a rímeket.
Szükségeltetik ugyan művészi hajlam, és némi
ritmusérzék, ám fontosabb a kortársak alázata,
ami ugyancsak hiánycikk a mai performánszban.
Otthon érzi magát a bánat verseimben, megfér
a jókedv a nosztalgiával. Ha teljességgel töltöd
ki életem, nincs szükség a tollra, de hiányodtól
szólal meg dalom. Tehát maradok “töltőtoll koptató”.
Legutóbbi módosítás: 2017.01.15. @ 13:16 :: D. Bencze Erzsébet
