Braun Krisztina : Februári napsütés

Nyomtatás

Akkor is így ült itt, csak még hosszú piros padok sorakoztak a Duna Interkontinentál előtt.

Lábát kinyújtva hátradőlt és élvezte a melengető sugarakat. Árnyék vetült az arcára és kinyitotta a szemét. Magas fiatalember állt fölötte, és széles mosoly terült szét az arcán, mikor Eszter kinyitotta a szemét.

— Kálmán?

— Régóta vár rám? — kérdezte, és kezét nyújtotta a lány felé, hogy felsegítse. Szürke öltöny és nyakkendő volt rajta.

— Nemrég érkeztem én is — állt fel Eszter és kisimította halványzöld kosztümszoknyáját, és fázósan összehúzta magán a rövidke kabátot.

— Maga nem fázik Kálmán? Miért nem vett kabátot? 

A barna hajú, jóképű fiú végignézett magán és széttárta a kezét.

— Hogy néznék ki ebben az öltönyben és a nagyapám lódenkabátjában?

— Ez igaz, de nem venném a szívemre, ha miattam megfázna… — nézett rá aggódva a lány.

— Voltam én már ennél hidegebb időben, kevesebb ruhában is — árnyék futott át a férfi arcán, de csak egy másodperc erejéig, majd újra elmosolyodott. Az órájára nézett és felpillantott nagyot sóhajtva.

— Fél óránk van még, kedves.

A lány arcán halvány pír jelent meg, és ő is nagy levegőt vett.

— Édes istenem, el sem hiszem, hogy ma…

— Hogy most…— folytatta Kálmán.

— És ezután…

— Mindig együtt leszünk — lépett közelebb a lányhoz és a kezét megszorította majd körülnézett, s mikor látta, hogy senki nem néz feléjük, az arcára puszit nyomott. Eszter szégyenlősen lehajtotta a fejét és elmosolyodott. Sűrű barna haja az arcába hullott, ahogy a férfi mellkasának támasztotta a fejét.

— Személyi? — kérdezte a férfi

— Nálam itt van — tette a kis táskájára kesztyűs kezét.

— Nekem is megvan — Kálmán a zsebébe nyúlt és előhúzta a barna, kemény fedeles igazolványt —, és még valami… — folytatta, egy papírtasakot vett ki a másik zsebéből és két vékony arany karikagyűrűt csúsztatott a tenyerébe.

— Hát ez? — lepődött meg Eszter. — Honnan?

— Tegnap vettem a zaciban. Szinte teljesen egyformák és nagyon kedvező áron adták.

— Köszönöm! — simította végig a gyűrűkön az egyik ujját a lány.

— Igyekeznünk kell, mert két tanút is kell szereznünk — mozdult Kálmán, a gyűrűket a tasakba visszatéve a zsebébe süllyesztette. A lány karját az övébe karolta és így indultak el az ötödik kerületi anyakönyvvezető hivatal felé.

— Ne aggódjon, ilyenkor mindig akad egy húszasért tanú a hivatal körül. Mesélte Ági, aki tavaly ment férjhez, hogy ők is fizettek egy tanút.

— Remélem, így lesz.

Sietősen lépkedtek végig a korzón és tíz perc sem telt bele a hivatal előtt álltak. Valóban volt két jól öltözött férfi, akinek elég volt egy tízes, és tanúként jelentek meg Pálos Kálmán és Szabó Eszter házasságkötésén.

Ötven éve… — sóhajtott Eszter és kinyitotta a szemét. Ugyanitt, ugyanezen a helyen, bár akkor még piros padok voltak, nem székek. Körülnézett, majd lassan felállt s a barna férfiórára nézett, ami már tíz éve az ő kezén mutatta az időt. Fél négy is elmúlt. Megszaporázta lépteit, elindult a villamos felé. A temető vasárnap csak hatig van nyitva, jó lesz, ha időben odaér…