8. Mint keselyűk a koncon…
— Sári Kán! — szólt közbe Karsa [1] kám, a legidősebb a vének tanácsában. — Fehér a hajam, sok mindent megértem. Még nem hangzott el a harmadik kérdés, éspedig az, miképpen osztjuk el a zsákmányt igazságosan. Aki eddig felszólalt, az mind érintett valamely módon. Elvesztette fiát, és bosszúért kiált. Bűnbakot keres. Ha kerül, csökken fia felelőssége… Vagy talán támogatja, hogy részesülhessen a zsákmányból… Esetleg bűntudata van, mert talán hibázott, amikor őt jelölte ki vezérnek…
Halk moraj futott át a tábortűz előtt ülőkön a célzást meghallva. Az öreg kámon kívül bárki a fejével játszott volna egy ilyen megjegyzésért. Sári Kán, bár ellenségesen keresztbe fonta a kezét, nem szólt közbe. Karsa mégiscsak Tengri földi helytartója… Az öreg folytatta:
— Szerettem volna hallani Bolan apjának, vagy nagybátyjának a véleményét is… Mindketten hősi halált haltak az ordu védelmében. Üres a helyük… Olyannak a szavát vagy kérdését szeretném hallani, aki teljesen érdektelen…
— S ki légyen az? — nézett körül Sári Kán „érdekteleneket” keresve szemével. Már épp nevén akarta egyiket szólítani, amikor egy fiatal fiú hangja szólalt meg a háttérben.
— Mi is elmondhatjuk, mi történt?
Szonkhor állt ott három juramat ordubeli társával, azokkal, akikkel együtt élte át a kalandot. Sári Kán intett, beszéljen.
— Én megfordítanám a dolgot. Azt a kérdést tenném fel hetüknek — mutatott Güneyékre — hányan lennének vajon itt, ha Bolan nem jött volna velünk?
Újra moraj futott át a jelenlevőkön.
— Hogy érted ezt? — kérdezte Sári Kán meglepetten.
— Köszönet, uram, amiért utánunk küldte. Ha ő nem akadályoz meg, már második nap végzetes hibát követtünk volna el. Meg akartunk támadni egy karavánt. Nők is voltak közöttük. Akkor még a legtöbben, néhányan az ott állók közül is — mutatott Günayék felé — elfogadták vezérnek. Ám Emre is az akart lenni, s ahol lehetett, betartott neki. Mindig mást akart, mint ő. Bolan úgy tervezte, bevonulunk lassan, jól láthatóan, mintha békésen csak a gázlóhoz igyekeznénk, s ha már odaértünk, üssünk rajtuk, kapjunk el, ahány lányt csak tudunk, s azonnal vágtassunk el a zsákmánnyal, mielőtt a férfiak visszatérnének. Emre azt akarta, rohanjuk le őket. Miközben Bolan elindulásunk előtt még egyszer személyesen meg akart bizonyosodni, nincs-e veszély, Emre elindította a támadást. Döntsék el, melyik terv lett volna biztonságosabb. Mire odaértünk, már égett a jelzőtűz, s megszólalt egy fakürt is. Özgürt egy nyíl leterítette. Emre bosszút állt, majd a másik nyilas ellen fordult. Ám a lány, akit Bolan elhozott, ostorral fegyverezte le, lova levetette, majd a lány fejszéjével eltalálta a torkát. Mire észbe kaptunk, hosszú ostorával riadalmat keltett lovaink közt, kettőnket is levetette a ló. Ekkor ért csak oda Bolan, hátulról felkapta a lányt, lefegyverezte, majd megfújta a visszavonulót, amint ő tervezte.
— Többségben voltatok… — akadékoskodott Sári Kán.
— Valóban. Felgyújthattuk volna a házaikat. Könnyedén lemészárolhattuk volna mindenkit, akit utolérünk. Bár… feltehetően még egy-két ember otthagyta volna a fogát, mert az asszonyok is kezdtek fejszét ragadni, s hazajöttünk volna üres kézzel, de abban a tudatban, hogy bosszút álltunk. Már ha hazaértünk volna. Szerencsénkre elhajtottuk lovaikat. Még jóformán el sem tűntünk az erdőben, amikor a kürt hangjára a gázló mellől előkerült néhány halász. Lovak nélkül nem tudtak követni. Egérutat nyertünk, amíg megérkeztek a vadászok is lovon. Ők páncél nélkül könnyebbek voltak, s mi lányokat is vittünk a nyeregben. Ezért váltunk le párosával a csoportból, miután egy patakban mentünk, hogy ne hagyjunk nyomot. Így nem látták, mikor tűntünk el más irányban, illetve ha megtalálták, nem tudhatták, melyik nyomot kövessék. Én azok közé tartoztam, akik végig az úton maradtak. Mi nem tudtunk éjjel úgy haladni, mint ők, akik ismerik a terepet, mint a tenyerüket. Szinte utolértek, mert könnyebbek voltak, pedig mi nem vittünk az ölünkben lányokat. Ha nem így tettünk volna, talán mind odaveszünk. Így csak még négyen… Miután Emre meghalt, többé senki sem kifogásolta Bolan szavát. Nem felelősségre vonást, hanem köszönetet érdemel. Tengri haragja érjen utol, ha csak egy szavam nem volt igaz… — nézett előbb Sári Kánra, majd Güneyékre.
— Te mindig a seggét nyaltad… — támadott ellent Bars.
Sári Kán végignézett a tábortűz-világította arcokon. Egyik férfi megvakarta a fejét. „Na, most ki mond igazat?” Vagy inkább kinek a meséje áll közelebb a valósághoz? Bolan a csapat veremásója, vagy megmentője? Emre főbűnös, vagy áldozat?
Hirtelen egy párbeszéd jutott Sári Kán eszébe, amelyet a hellén karavánnal folytatott:
„— Nem találkoztatok egy húsz lovasból álló csapattal? Legények mind…
— Azt hiszem, a közelünkben táboroztak le egyik éjszaka. Ők a dombon, mi a völgyben. Azt hittük, támadásra készülnek, de meg se közelítettek.”
Ezt mindenesetre Güney nem említette.
— A karaván esetét elhallgattad… — fordult feléje a kán.
— Nem tartottam lényegesnek. Éjjel akartunk támadni, s amikor láttuk, milyen erődöt építenek ki éjszakára, beláttuk, őrültség. Megfogadtuk tanácsát, uram, és elindultunk az Ob felé. Mivel ön küldte utánunk, Bolant, eleinte elfogadtuk vezérnek. A bajok később kezdődtek.
Sári Kán az egységfrontot alkotó hét fiúra nézett. Majd Szonkhorra, akinek mondata végül eszébe jutott: „Miután Emre meghalt, többé senki sem kifogásolta Bolan szavát.” Egyértelmű, minden baj forrása a két fiú közti versengés volt a vezérségért. Miért kerültek ismét szembe vele a fiúk? Ezt jól át kell gondolni. Talán a kulcs a harmadik probléma? „Ezek után, bár a csapat közös zsákmánya, meg akarja tartani magának. Amikor megmondtam neki, hogy osztoznunk kellene, orrba vágott az öklével” — jutottak eszébe Günay szavai.
— Miért gondolod, hogy egyedül neked jár a zsákmány, Bolan?
— Az úton, amikor menekültünk, egyik sem ajánlotta — intett a hét fiú felé —, hogy megnehezíti lova terhét a lánnyal, és még hadakozik is vele útközben. Utolsó éjszaka, épp Günay őrködött. Az ő figyelmetlensége miatt tudott megszökni. Mi jogon követeli?
— És te kötözted meg! Ha rendesen…
— Rajtam kívül senki sem ment utána az éj közepén, megküzdeni a kaplonnyal.
— Kaplonnyal? Sérülés nélkül megúsztad? S a lány sem kapott sebet? Mese!
— Sári Kán, idehozhatok valamit a jurtámból?
Bólintás adta meg az engedélyt. A fiú hamarosan megjelent a kaplony farkával. Amint meglátták, a moraj ismét végig futott a tűz mellett.
— Látszik rajta, még friss a vágás… Ennek a karmaiból mentettem ki! Éjszaka… Az nem közös akció volt!
— Készen állsz megküzdeni érte?
— Készen, uram! — húzta ki magát.
— Akkor készítsétek elő a küzdőteret a domb tetején! A zsákmány nem osztható. Bárki, aki részt vett, vagy rokona valamelyik elesettnek, kihívhatja. Ha legyőzi, az övé a lány. Mi, a vének tanácsa pedig megtárgyaljuk, és döntést hozunk a felelősségéről.
Miközben Bolan elindult, derékig levetkezni, s faggyúval bekenni magát a viadal előtt, még meghallott a háta mögött egy kárörvendő megjegyzést:
— Na, Günay, kell-e még a lány? — majd dulakodás zaját.
Tudta, egy kihívója biztos akad. Ayi… Ám azt hitte, majd csak fenn a dombon, és fegyver nélkül. Tévedett. Miközben a jurtája felé tartott, az ebe, Börű fenyegető morgására lett figyelmes. Nem egyszerű figyelmeztető volt, hanem vészjósló vicsorgás. Futásnak eredt.
Babba a jurta belsejéből figyelte az eseményeket: az összefutó tömeget, a fiaikat megkönnyebbülve keblükre ölelő anyákat, az ujjongó gyermeksereget, aztán a kétségbeesett sikolyokat, gyászt, dühöt… Egy pillanatig megkísértette a káröröm, de aztán megkondult benne egy vészharang, majd úrrá lett rajta a fájdalom. Ugyanígy gyászolhatják őt is a szülei, akit soha nem fognak többé látni… S ő se senkit a hontból… Megeredt a könnye a gyásztól és önsajnálattól. Bár meghalna… Mintsem a sors, ami rá vár… Aztán két elrablóját, Bolant és Günayt látta dulakodni. Sejtette az okát. Érte verekednek, mint keselyűk a koncon…
Látta Sári Kán előtt térdelő Bolant. Valami magas rangú személy lehet. Vajon mivel vádolja? Engedély nélkül indultak el? Eszébe jutott a támadók csapata, majd a visszatérőké… Alig több, mint a fele. A zsákmány két lány… Vajon Csenge is odaveszett, vagy őt legalább sikerült megmenteni?
— Szegény Karkály, te kis hős! Talán ha nem vagy, többen lennénk itt…
Az elrablójára támadó Ayit nem ismerte, ám ismerős érzést keltett benne. Egy idő után lelki szemei előtt megjelent a rabló, akit fejszével terített le, aki megölte Karkályt… hasonlított rá… Testvére lenne? Azért, mert ő megölte a testvérét, mért támadna most arra, aki idehozta? Bolan csalhatta el testvérét e halálos kalandra? Kinek a győzelmében reménykedjen? Elrablója talán most megkapja a magáét… Ez a másik, aki talán öccse haláláért szeretne elégtételt venni, ha megtudja, hogy ő az, aki… Megölné… S véget érne a szenvedése… Talán már tudja is… Nem, ennek semmi értelme, hiszen akkor nem Bolanra támadna, hanem egyenesen a jurtához jött volna kivont karddal, leszúrni őt… Vajon ez az emp meg tudná védeni?
— Hej, Emp, hűséges emp… — jutott eszébe. — Te se vagy már nekem! — emlékezett a jelenetre, amikor Emre leszúrta.
Tett egy mozdulatot a kijárat felé, amire őrzője kivillantotta a fogát. Hang nélkül, de figyelmeztetően. Ha megkísérel kimenni, nekiugrik, és összemarcangolja.
— Ó, Kaltes Anki, miért mérted e sorsot rám? — fohászkodott.
Látta a tábortűz közé gyűlő férfiakat. Sejtette, most döntenek a sorsa felől. Áru lett, egyszerű áru, mint egy ló, egy állati bőr, vagy egy véka búza… Ennyit ér az ő élete.
Szükségletei egyre sürgetőbbé váltak. Most mit tegyen? Még engedélyt sem kérhet. Kiabáljon? Vagy bosszúból csináljon ide a jurta közepébe? Hátha elrablója mérgében leszúrja… Most döntenek a sorsa felől… A keselyűk! Nem, nem akar egyiknek az ágyasa sem lenni…
— Kaltes Anki, miért? Miért?
Lassú mozdulattal nyújtotta ki kezét az eb felé. Beszélt hozzá, kedvesen, panaszkodott neki. Azt is elmagyarázta, csak a bokor mögé igyekszik. Az eb eleinte ki-kivillantotta a fogát. Végül megnyalta a kezét.
— Gyere, velem kísérj el! — mondta neki anyanyelvén, intve a fejével. Az eb felmordult. — Nem szökök meg. Gyere velem! — intette neki. Majd leguggolt, és megsimogatta. Előbb a hátát, majd a fejét is. — Gyere, kísérj el! — jelezte a fejével. Végül lassú mozdulatokkal, kezét az eben tartva elindult.
Már visszafelé tartott, amikor meglátta Ayit, aki kivont karddal jött feléje.
— Te ribanc! Te ölted meg az öcsémet! Most megfizetsz!
Nem kellett értenie a szavakat. Bár kis ideje még erre vágyott, életösztöne nem hagyta megadóan indulni a halál felé. Megrettenten állt meg. Az addig farkát barátságosan csóváló eb vérfagyasztó morgással próbálta a kivont karddal közelgő Ayit megállítani.
— Állj félre, rusnya dög! — fenyegette meg a férfi.
Börű ráugrott. Ám a következő pillanatban kard által vágva terült el, vértócsában.
— Tedd el azt a kardot! — ért oda épp idejében Bolan, hogy közéjük álljon.
— Állj félre! — üvöltötte magából kikelve Ayi. — Ez a ribanc ölte meg az öcsémet! S te ahelyett, hogy megbosszuld, még hazahozod a jurtádba! — fordult a dühe a közbelépő felé, aki csak gyorsaságának köszönhetően kerülte el a kardvágást.
Egy lány visítani kezdett:
— Megölik egymást! Megölik egymást! Hívjátok Sári Kánt és Levent mergent!
Kezdett gyűlni a tömeg körülöttük, főleg nők és gyermekek, mert a férfiak a küzdőtér előkészítésével voltak elfoglalva. Senki sem mert közbeavatkozni. Bolan is előhúzta a kardját. A következő vágást már azzal hárította.
— Ayi! Állj le! — kiáltotta még egyszer.
A helyszínre érkező Sári Kán már csak a végzetnek lehetett szemlélője, amikor kihúzta vejéből a véres kardot. Ezúttal viszont tucatnyian tanúsították, hogy Ayi támadt rá az akkor még kardját övében viselő, tehát igazából fegyvertelen gyilkosára, aki többször is próbálkozott a végzetes összecsapás elkerülésével.
[1] Karsa török eredetű név, jelentése kánya, vércse. http://mek.oszk.hu/00000/00084/00084.htm#2c
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:55 :: Vandra Attila
