Medve Panna egy fenyőfa tövében ült és gondolkodott. Ez lesz az első tél, amelyet anyja oltalma nélkül fog eltölteni. Téli vackot kell építenie magának, de hogy kezdjen hozzá? Anyja mellett megtanulta ugyan, hogy a medveéletet hogyan kell élni, de ezután már a saját útját fogja járni, és most el kell döntenie, hogy hol tölti a közelgő hosszú, fagyos telet?
— Elég a töprengésből! Kezdj hozzá szaporán! Meg tudod csinálni, Medve Panna! — így biztatta mamája, amikor néha megtorpant egy-egy feladat előtt. És Medve Panna munkához látott. Bejárta a rengeteget, megnézte a kidőlt fák helyén maradt mélyedéseket, sziklák repedéseit, de egyiket se találta megfelelőnek. Végül, sok keresgélés után a sziklás oldalban talált egy barlangot. Tágas volt és meleg. Azonnal el is kezdte berendezni új otthonát. Fenyőgallyakat helyezett a barlang egy védett sarkába, rájuk száraz faleveleket és illatos füveket szórt bőven. Amikor befejezte, elégedetten nézett kényelmes fekvőhelyére, majd kint a bejárat fölé erős karmaival jól látható vonaljeleket rótt a sziklába, melyek azt üzenték az arra járóknak: ITT MEDVE PANNA LAKIK.
Amint beállt az ősz hidege, összegömbölyödött fekvőhelyén, és álomba szenderült.
Nemsokára zimankós tél jött, de Medve Pannát ez egy cseppet se zavarta. Vastag bundája védte a hidegtől, s idegenek nem zavarták.
December végén, bár a hideg foga keményen csikorgott, Medve Panna szállásának bejáratánál a sziklafalon egy bátor napsugár táncolt. Így adta hírül az erdő lakóinak, hogy a barlangban örömünnep van: Medve Panna világra hozta életének első sarjait, két buksi fejű bocsot. Így Medve Pannából medvemama lett, aki világrajövetelük sorrendjében, így nevezte el fiait: Benő és Bonó.
Kora tavasszal, egy reggel medvemama nagyot nyújtózkodott, rendbe szedte bundáját, és kilépett a barlangból. Hű, de megéheztem! — gondolta — sürgősen élelem után kell néznem. Leereszkedett a közeli patakhoz, fogott néhány halat, jót lakmározott, aztán sietett vissza Benőhöz és Bonóhoz, akik már korgó gyomorral várták.
Mire megjött a nyár, a bocsok már akkorára nőttek, hogy anyjuk magával vihette őket hosszabb útjaira is. Igazi felfedező túrák voltak ezek. Benő és Bonó éberen követte medvemama minden lépését. Bármerre jártak, az erdő bő lakomát tálalt eléjük, s a kis medvék napról-napra egyre többet tanultak a táplálékszerzés fortélyaiból. Bolyongásaik közben néha megálltak egy-egy fa árnyékában, s míg anyjuk pihent, a játékos kedvű bocsok hemperegtek, birkóztak a fenyőfák közti tisztáson. Anyjuk megtanította őket fára mászni is. Hű micsoda élmény volt ez számukra!
Nyáron gyakran mentek halászni. A bocsok eleinte azt hitték, hogy a halászás csak szórakozás. Ha pancsolás közben elkaptak egy ficánkoló pisztrángot, az kiugrott karmaik közül, és elmerült a habokban. Ilyenkor anyjuk rájuk morgott, hogy a hal nem játék, hanem ízletes táplálék a medve számára, és megmutatta nekik, hogyan kell megfogni a halat úgy, hogy az zsákmánnyá váljon. Idővel rászoktak a hal ízére, és attól fogva nem csak fürödni jártak a patakra, hanem bőséges halvacsorára is.
Kirándulásaik során megtanulták, hogy mindig anyjuk nyomában kell járniuk. Ezért a bocsok morgolódtak is néha, de medvemamájuk értésükre adta, hogy azért van erre szükség, mert azon az úton, amelyet ő választ, nem jár ember.
Egyik nap barlangjuktól távol érte őket az este. A bocsok, bár fáradtak voltak, segítettek anyjuknak vermet ásni, melybe aztán száraz leveleket szórtak, és elfoglalták éjjeli szállásukat.
Éjszaka medvemama kutyaugatást hallott. Jól tudta, hogy az erdőben, ahol kutya ugat, ott ember is jár. Szorosan magához ölelte bocsait, akik anyjuk villogó tekintetéből megértették, hogy most síri csendben kell maradniuk.
Szerencsére a veszélyt jelentő zajok eltávolodtak.
Kis idő múlva azonban lövések hangjára ébredtek. Ez mi volt? — néztek kérdően anyjukra a bocsok, akiknek szemében, mos először látszott a félelem. S bár feleletet nem kaptak, Benő érezte, hogy rossz az, ami történt, és még jobban befészkelte magát anyja ölében az öccse mellé. Aztán elültek a zajok, és Medve Panna már csak fiainak szívdobogását hallotta az éjszaka csendjében.
Másnap kóboroltak tovább a fenyőfák között, amikor hirtelen kopár hegyoldal tárult eléjük. Bármerre néztek, csak kivágott fenyőfák csonkjait látták. Medvemamát nagyon elszomorította ez a látvány. Eltűnt az erdő, mely oltalmazta őket. Nem szerencsés ezen a helyen járni — gondolta — és bocsaival igyekezett minél gyorsabban eltávolodni onnan.
Alig tettek meg pár métert, amikor a táj borzalom helyévé változott. Fekete felhők gyülekeztek az égen. Villámok cikáztak, s a dörgések félelmet keltettek. A letarolt hegyoldalon vad erővel száguldott végig a szél. Nem voltak fák, melyek útját állhatták volna. Az állatok menekültek, ki tudja merre, ki tudja hová.
Medvemama sietős léptekre buzdította fiait. De az elkerülhetetlen égszakadás utolérte őket. Egyszerre mindent elsodró erővel zúdult az eső a kopár hegyoldalra. A kis bocsok anyjukhoz bújtak védelemért.
És egyszerre csak morajlott, repedt, szakadt a hegy, s elindult a lejtőn. Magával sodort állatot, fát, bokrot, követ, és nem állt meg, csak lenn a völgyben. S akkor nyomasztó csend ereszkedett a szétrombolt tájra.
Aztán emberek jöttek kutyákkal, hogy mentsék az életben maradt állatokat. Amikor már úgy tűnt, hogy megtettek mindent, a kutyák jelezték, hogy még dolguk van, és gazdáikkal a nyomukban elindultak a segélykérő hangok felé.
— Ez Medve Panna! — hallotta meg az erdész is a jól ismert hangot — vele vannak a bocsok is. Siessünk!
Medvemama segélykérő üvöltése egy mély árokból hallatszott, ahova a lezúduló földtömeg sodorta őket. Az árok fölött kidőlt fenyőfák feküdtek.
Az emberek félrehúzták a fákat, és kisegítették a mélyből a riadt medvéket. Medvemama zavartan brummogott egy rövidet, ami az ő medvenyelvén azt jelentette, köszönöm. Aztán maga mellé vette Benőt és Bonót, és védelmet nyújtó barlangjuk felé vették útjukat.
— Igazi csoda, hogy az árok fölé dőltek a fenyőfák — mondták az emberek, és a fárasztó nap után kutyáikkal együtt elindultak hazafelé.
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:21 :: M.Simon Katalin
