Parázzsal bíbelődöm, ellobbant a láng, pedig
már biztos volt a tűz – lobogva táncikált a fán.
Kint eső esik, kopogva sétál, járdalaphoz ér,
ernyő nyílik kezekben, kertekben virág –
csavargó hab lebeg a hószín tej fölén.
A föld egy ritka drága kelme, frissítője
égből érkező, talán az Érintőig érhet
összehajtva, az alja napkoptatta bőr.
A kérdések már eltűnőben, az idő sem számol
most velem – sok bárhogyan között is jól érzem
magam, amíg a messzeségből felbukkanva
megpillantom újra Életem.
Legutóbbi módosítás: 2017.03.18. @ 10:02 :: Kőmüves Klára