A szürke panelépületek mellett már délután gy?lni kezdtek a szeméthegyek. A szokásos ?szi lomtalanításra készült mindenki, azok, akik kidobni, és azok is, akik összegy?jteni szerettek volna. A felkészültebbek kis kézikocsikkal álltak lesben egy-egy értékesebb fogásra, sokan pedig egy rozoga kerékpárral, ami tele volt mindenféle zacskóval és ládával. Az alumínium és a vas ért a legtöbbet. Mocskos kabátban cigánygyerekek ?gyelegtek, és minden bútorról leverték a pántokat, vasalatokat, és mindenr?l mindent, aminek köze volt a fémhez. János tartott t?lük, mert a múltkor is megrugdosták egy ócska vasaló miatt, amit nem akart odaadni, hiszen ? kotorta ki a halom alól. Amióta hajléktalan lett, megtanulta mi az igazi utcán hever? arany. Az, amib?l kenyeret és bort lehet venni, és tényleg csak le kell érte hajolni. Ez persze nem fénylett, de mégis kincs volt.
A töltés melletti utcák felé indult. Ott volt a legsötétebb, így észrevétlenebb maradt mindenki el?tt. Kapucniját behorpadt arcába húzta, fel sem nézett, csak a kupacokat vizsgálgatta. Fél pár cip?, törött tükör, ezernyi újságpapír, és…és egy megcsillanó fekete fémdoboz. Belerúgott, hogy megtudja, van-e benne valami, de belefájdult a lábujja, ráadásul a kazetta mozdulatlanul maradt. Dühösen lerángatta a felette lév?, teletömött ruhászsákokat, amelyek tehetetlenül görögtek távolabb. Nekiveselkedett, és felemelte. Majd beleszakadtak vékony karjai a nagy er?lködésbe. Gyorsan visszaejtette a földre. A ládikó fedele nyikkanva felnyílt, majd puffanva csukódott be. Nem volt benne semmi, de valamikor értékeket tarthattak benne, talán pénz, sok-sok pénz, és ékszereket, aranyat, drágaköves gy?r?ket. Egy pillanatra elábrándozott, majd köpött egyet, és káromkodott. A sarkon váratlanul felt?nt egy gyerekbanda, élükön a múltkori vereked?ssel. Már ki is szúrták, hogy valamit talált. Futni kezdtek felé.
– Teszed le rögtön! – ordította felé a rongyos.
János minden erejét összeszedte, és futni kezdett a dög nehéz vasdobozzal. Felfelé a töltésoldalban, majd lefelé és be az ártéri fák közé. Lábai reszkettek, vállai meggörnyedtek a tehert?l, tüdeje szinte kiszakadt fonnyadt mellkasából. Leroskadt az egyik bokor mellé, visszanézett, de nem látta a cigányokat, biztosan lemaradtak, és ráhagyták. A láda a combjain tespedt, és iszonyatosan nyomta a csontjait. Letolta magáról, hogy jobban megnézhesse. A vaskos fedél nehezen nyílt, belül kitöltetlenül tátongott a nagy semmi. Finom, sötét bársonybélése állott szagot árasztott, mintha valami nyomasztó gazdagságszagot lehelt volna bele orrába, megcsiklandozva vágyait és keser?ségét.
Újra elindult vele. Izmai hasogattak, de összeszorította fogait, és elhatározta, hogy megmutatja Ildinek. Mondhatni élettársak voltak egy éve, bár a n? néha nem „otthon” tölti az éjszakát, amit megért, mert ilyenkor már hidegebb van a ligetben, ahol egy kibelezett trafóházban rendezkedtek be. Ildi ott volt éppen, újságpapírral igyekezett betömködni a tet? és a fal közötti réseket, ami miatt úgy nézett ki a „lakásuk” mint egy galacsinnal teleköpködött iskolai tábla.
– Na, csakhogy…- bökte oda a férfinak hátra sem nézve a munkából. Derekára egy vastag, rikító csíkokból komponált pulóver volt tekerve.
– Nézd! – mondta János, és büszkén tette le a szerzeményét.
– Ezzel nem lakunk jó, minek ez nekünk? – vonta felel?sségre Ildi.
– Beletenni ezt-azt. – ábrándozott el újra János, és megsimította a bélést.
– Ezt–azt, persze. – mosolyodott el gúnyosan a n? – Nincs semmid te szerencsétlen hülye! – vágta hozzá durván, majd felvette a kabátját és kifelé indult. Megint nem alszik itthon.
János szótlanul nézett utána, nem mert szólni. Kinyitotta a kazettát, bambán nézett bele, miközben egy kövér könnycsepp hullott le az arcáról. Mosolygott. Igen, neki van még valamije, ez a könnycsepp is felér egy gyémánttal. Még tud sírni, vannak érzései, még ember tudott maradni, ez az ? kincse. Azzal rácsukta fedelet a gyorsan beszívódott sós örömre.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:38 :: Zatykó Zoltán
