Thököly Vajk invitáló szavai:
Május 5-én, Zilahon,
17:00 órai kezdettel
a Szilágy Megyei Kulturális és Művészeti Központ támogatásával (és ennek épületében) lesz a bemutatója az új verskötetemnek, melynek címe:
Ráncok a reményhez
(a Caiete Silvane gondozásában)
A bemutató a Költészet tavasza irodalmi rendezvény keretein belül lesz megtartva, ahol több költőt és írót is megismerhetnek a jelenlévők.
Az alábbiakban e kötet előszavát szeretném a nyilvánosság elé tárni, mely bepillantást enged a lapok közé, hogy miről is szól e könyv 111 verse.
Előszó
Aki verset ír csak őszinte lehet, és aki őszinte, az az igazságot festi le a maga színeiben. Hol fehéren, hol feketén, hol pedig a szivárvány minden árnyalatában. Aki versekkel festi, rajzolja le önmagát, érzéseit, hitét és reménységét, az nemcsak magáról ír, hanem egy picit mindannyiunkról.
Thököly Vajk az élet fanyar-édes hétköznapjaiból és ünnepnapjaiból merít gondolatokat, érzéseket, pillanatokat.
Az erdélyi, a szilágysági táj szerelmese, a szülőföldet megbecsülő, érte imádkozó ifjú költő: „Istenem, áldd Szilágyságom.”
Verseiben egy Istent, szerelmet, reményt és megértést kereső lélek tárulkozik ki előttünk. Nagyon szépen játszadozik a képekkel és hasonlatokkal, és mint egy csörgedező patak visz végig bennünket az érzések világán. Néha megdöbbentenek a képek, néha úgy érzem túl szókimondó és mégis belátom, azt mondja ki, amit végül is sokan ugyanúgy éreznek. Együttérző (empatikus) versek ezek, amelyekkel mi is együtt érzünk, szavak nélkül, szívesen.
Szeretettel ajánlom a kedves olvasó figyelmébe e kötetet. Egy színes embert ismerhetnek meg általa, aki a szív színeit betűk és szavak formájában festi lapra előttünk.
Szőnyi Levente
A rendezvényre szeretettel várunk minden irodalom kedvelőt!
Versek a kötetből:
Ideje van
Ideje van a reggelnek,
az ébredő új reménynek,
a tisztességes munkának,
ím szívből jövő hálának.
Ideje van az Istennek,
az imára kulcsolt kéznek,
friss kenyérnek, bő áldásnak,
új életnek, majd halálnak.
Fehérnek és feketének,
a szivárvány száz színének,
lágy tavasznak, meleg nyárnak,
gazdag ősznek, téli fagynak.
Kedves szónak, ölelésnek,
bölcsőt ringató mesének,
családnak, igaz barátnak,
nótázásnak, koccintásnak.
Rendelt ideje a könnynek,
sírásnak és nevetésnek,
az egyre mélyülő ráncnak,
ezüstös, bölcs őszhajszálnak.
Akinek nincsen ideje,
talán nem volt boldog sose,
csak a világot hajszolja,
testét-lelkét kiárulja.
Rezignáció
Lehet-e hódolni
egyszerre mindennek, (?)
testnek és léleknek,
ördögnek, Istennek.
Kétkedés nélkül,
összekulcsolt kézzel,
behunyt szemmel lépni,
ahova, más nem mer.
Kifizetődő-e
keresztyénnek lenni, (?)
amit a szem nem lát,
igazán elhinni.
Ezernyi gondommal
cipelni keresztem,
azt látva, könnyebb a
latroknak, mint nekem.
Hátat fordítani
kísértő vágyaknak, (?)
testi örömöknek,
elmúló álmoknak.
Úgy, hogy holnap talán
másé lesz a reggel,
rezignált tudatban,
mert ilyen az ember.
Mikor beléd harapok
Ösztön vagy tudat vezérel, (?)
mikor beléd harapok,
rózsaszín börtönöd rácsa
ajtajában kopogok.
Végigfekszem küszöbödön,
félhomályba meredek,
nyállal festett ösvényeken
bejáratot keresek.
Vagyok ösztön, vagyok tudat, (!)
mikor beléd harapok,
egy ketrecben állat-ember,
morgok és imádkozok.
Zárkámban kenyér és korbács,
áldást, átkot éhező,
ugyanabba a testbezárt
üldözött és üldöző.
Lélekkabátom…
Lélekkabátom lyukait,
Mindennapon megfoltozom,
Tegnapom összeférceli,
Madzagjaiban holnapom.
Cérnákra kötött emlékek
Rongyolódnak szívem alatt,
Többször megbocsájtást kértem,
De a kabát tovább szakadt.
Semmiből feltört dühömtől,
Irtózatos reccsenésben,
Minden érzelem elveszett,
Ami akkor volt zsebében.
Bolyhosságtól-bolyhosságig,
Fogyott el és vékonyodott,
Amíg elkopott a pántig,
Ahogy tőlem távolodott.
Hogyha felvenném a másét,
Nem lennék igaz szívemben,
Hazugságot-hazugsággal
Varrnék össze a lelkemben.
Lélekkabátom lyukait,
Ahogy tudom megfoltozom,
Elszakadva, meggyűrődve,
Örökre magamon hagyom.
Nagyapám udvara hangja
Nagyapám udvara hangja
egyre halkabban beszél,
mégis hangos a szívemben,
ahogy a múltról mesél.
Volt, amikor asztalánál
nem fért körbe a család,
minden szobájában laktak
gyerekek, apák, anyák.
Ólja vastag hídlásain
a lópatkó dobogott,
tehénbőgés közepette
a kakas kukorékolt.
Roskadásig volt a góré,
a hombár mindig tele,
disznótor után a padlás,
szüret után a pince.
Kihűltek a székek csendben,
a szobák elhalkultak,
elnémult az ól piaca,
a górék elkorhadtak.
Egyre kevesebbszer ül le
asztalához a család,
egyre kevesebben vagyunk
gyerekek, apák, anyák.
Ezt tette a „modern” világ,
mert mindig csak rohanunk,
ott keressük az álmaink,
ahol nincsen otthonunk.
Nagyapám udvara hangja
egyre halkabban beszél,
mégis hangos a szívemben,
ahogy a múltról mesél.
Amikor én gyermek voltam
Amikor én gyermek voltam,
Gyakran ugráltam szénában,
Dudorásztam, álmodoztam,
Mezítláb a tarlón jártam.
A tyúkólba belebújtam,
Tetves lett tőle a hajam,
Vakaróztam, mint egy bolhás,
Így lettem kopasz óvodás.
Este mikor lefeküdtem,
Macskám ágyamba rejtettem,
De mikor apám meglátta,
Az ablakon át kivágta.
Nyári estéken az álmom,
Őriztem a szalmazsákon,
Bezzeg télen, mikor fáztam,
Meséim dunyhába zártam.
Sötétben a fényre vágytam,
Volt is, nem is otthon áram,
De volt petróleumlámpa,
Szeretettől égett lángja.
Hemperegtem a nagy gazban,
Bogarakkal a nyakamban,
Hangyák másztak a fejemre,
Lepkék szálltak két kezemre.
Feküdtem az ól piacán,
Szidott is érte nagyanyám,
Két tehene kinevetett,
Még a jászol is elrepedt.
Kecsketejet ittam nyersen,
Tőgyéből a számba fejtem,
Nyáron, a Berettyón úsztam,
Egyszer majdnem belefúltam.
Mikor a disznónkat vágták,
Megfogtam, húztam a farkát,
Bár a körmét nem kóstoltam,
De a zsírját sokat nyaltam.
A kolbászt nagyon szerettem,
A füstölőt sokat lestem,
Felmásztam a kemencére,
Hadd lám, lesz kenyér ebédre?
Hegyeltem az ülésdeszkán,
Rángattam a gyeplőt durván,
Kiáltottam: – Indulj, gyia!
Szaladt a paci kaluba.
A mezőn nyúlra vadásztam,
Tejgumival parittyámban,
Nyíllal lőttem az erdőben,
A kutyám követett engem.
Loptam szőlőt, körtét, almát,
Zavartam nagyapám nyáját,
Lovagoltam, boldog voltam,
Amikor én gyermek voltam.
Hogyha szobrot állítnának
Hogyha szobrot állítnának
bűneimnek emlékére,
mind a tíz parancsolathoz
vésnének egyet a térre.
De ha az földre borulna,
amit megbántam szívemből,
darabjait összerakva,
templomot építnék kőből.
És ha gazságom-jóságom
feltenném a szent mérlegre,
reménykednék, hogy a nyelve,
Istennek, ím tetsző lenne.
Legutóbbi módosítás: 2019.11.19. @ 09:16 :: H.Pulai Éva
