Jenőfiék elsőszülött lányának nagy szerelme, az atléta termetű, szép és kedves, valóban atléta Imre egy szörnyű autóbalesetben meghalt. Ilonka belebetegedett, és ezután úgy zárta be lelkének azt a kis rejtekét, amelyben az ábrándos érzelmeket, a boldog jövő ígéretét ápolgatta, hogy abból az érzelmeknek is csak ritkán nyitott egy kis rést, de az ábrándokat végképp elaltatta. Ezután hozzáment az első kérőjéhez, akit távoli rokonoknál ismert meg, és azért választott, mert finom érzékkel hamar rájött, ez az ember neki soha nem mond majd ellent, ha egyáltalán megszólal valaha. Amikor Vilmos leánykérőbe érkezett, csak ült némán, az egész család megijedt a szúró tekintetétől, féltették tőle a lányukat.
Pedig csak attól tartott, kosarat kap, mint már másutt annyiszor. Nem volt ő sem szép, sem kedves, csak nagyon szorgalmas és Isten adta csendes, jó ember. Szerelmi házasság ugyan nem lett belőle, de Ilonka minden mást megkapott, ami nem hagyta megkeményedni szívét, vagyis inkább kielégítette kárpótlásért jogosnak ítélt igényeit. Kitűnő üzleti érzékkel vett kézbe mindent, amit a maga hasznára fordított, mégsem gazdagodtak meg soha.
Imre mellett jól kamatoztathatva ezt a tulajdonságát, még boldog is lehetett volna. A sorsa másfelé vitte: boldogulni ábrándok nélkül.
Imre családját összetörte a fiúk elvesztése. A Főszeg elején álló, szép, gangos házukban működő sütödéjüket kiadták egy valahonnét elvándorolt péknek, hosszú időre elutaztak. Az utcafronton üresen állt a lakás és üzlethelyiség, nem lett belőle pékbolt, bezárt spalettaajtaján sárguló kis cédula hirdette: Kiadó.
*
A zsalugáter picit megemelt résein sápadt fényt küldött be a korareggel, de kint már egyik szomszédasszony vesszősöprűjének ütemes sercegése jelezte, errefelé így, az utca takarításával beindult a nap.
— Ideje lenne megköszönni Ilonkának a vendégszeretetét, és hazamenni — folytatta hangosan a hajnal óta motoszkáló gondolatait Karcsi, érezve, hogy felesége is ébren van már. Feléje fordult és füle alá gyűrte a kispárnát, hogy ráláthasson az arcára.
— Haza…? — nézett szomorúan Aranci.
— Naponta többször elmentünk Mahalikék bespalettázott ablakai alatt, és a zárt üzletajtó előtt. Eddig úgy néztem rá, mint maga arra a teáskészletre az Erdősék kirakatában. Hiábavaló vágynak látszott. Én már ezt sem érzem elérhetetlennek. Két éve vagyok apámnál segéd, mestervizsgát teszek, és kiváltom az iparengedélyt.
— Papa úgysem engedi!
— Nem kérek rá engedélyt. A magam üzletét akarom megnyitni.
— De hát a vizsgára elmegy a megtakarított pénzünk, akkor miből?
— Beszélni fogok Mahalik úrral, hogy adja bérbe nekünk az üzletet a lakással együtt úgy, hogy utólag fizetünk, hisz úgyis csak üresen áll.
*
A borbélyüzletben várakozó kuncsaftok ültek minden széken, padon, és álltak, akiknek nem jutott ülőhely. Jenő egyedül dolgozott, amikor fia belépett. Észre sem vette volna, ha az örömmel köszöntő hangokra fel nem kapja a fejét. Körbefogták, kérdezgették hogylétéről, hátát lapogatták a réglátott Karcsinak.
— A legjobbkor érkeztél, fiam, amint látod. Remélem, jól vagy már annyira, hogy rögtön be is állhatsz a szék mellé.
— Nem dolgozni jöttem, hanem a szerszámaimért, és elvinném a sarokból a tükör-asztal- és széket, mosdót, meg a többi női berendezést.
Jenő kínosan körbenézett.
— Hova vinnéd az üzletem berendezésének részeit?
— Amit állítólag nekem vett, Fater, a fizetésemből részletekben levonva.
— Ezt talán nem most, és nem itt kellene megbeszélnünk… — vonta a függöny mögé Karcsit.
— Nekem most van ezekre szükségem, hogy ki tudjam szolgálni a vendégeimet.
— Hol, ha nem itt? Egyelőre még az én szerződött segédem vagy.
— Az addig volt érvényben, amíg az egyik fél meg nem szegte a szerződésbe foglaltakat.
— Még te beszélsz? — sziszegte fojtott hangon az apa. — Hónapok óta az üzlet tájára sem néztél, mi ez, ha nem szerződésszegés!?
— Nagyon jól tudja fater, hogy operáltak. Csak arról nem tud, hogy kidobtak a kórházból, mert nem fizette be a betegsegélyezőmet.
— Csak ne olyan hangosan! — lesett ki a függöny résén, és azt látta, hogy a kuncsaftok lassan szivárognak kifelé az üzletből.
— De igen, hadd tudja meg az egész falu, hogy miért hagyom itt, Papa. Élet és halál közt feküdtem a sógornőmnél, mert még vonatra sem volt elég pénzem, gyalogoltam a félig begyógyult gyomorműtéttel.
— Jó, jó, sajnálom, ezt este, otthon megbeszéljük… de hová mennél, Gombos kollégának nem kell már segéd?!
— Kiváltottam az iparomat, fater. Nem leszek többé senki segédje. Az utolsó havi béremmel és a búza járandóságommal még adósom.
Kilépett a függöny mögül, megkérte az egyik fiatal vendéget, hogy segítsen, vele kicipelte a bútorokat a kint várakozó lovas-kocsira.
Jenő szó nélkül nézte, semmi nem jutott eszébe, csak az, hogy jobb, ha most nem avatkozik be, hiszen úgysincs hová mennie a fiának.
*
— Gratulálok, fiam, tudtam, hogy nem elégedsz meg azzal, hogy apád segédje légy — lapozott bele a mestervizsga és iparengedély papírjaiba Lénárd papa. — Bravó, ez szép eredmény!
— Édesapám, kibéreltük a pékház utcafronti helyiségeit, az üzlethelyiséget is — szólalt meg a lánya.
— Az nagyszerű… de a lakást minek? Itt jó helyetek van.
Aranka összeszedte a bátorságát.
— Ideje elköltöznünk, már ki is festettük az új otthonunkat, de be kell rendeznünk. Emlékszik, mit ígért nekem, édesapám, amikor Ilonka lakodalmáról beszéltünk?
— Emlékszem. Még édesanyád kívánságára is, hogy Karcsinak segítsünk önállósodni. Most szóljatok, hogy mire van szükségetek.
— A bútorra…
Róza mama nagyot ásított.
— Nem gondoljátok, hogy késő van már? Holnap korábban megbeszélünk mindent.
Ó, nem volt még olyan öreg az este, csak az elhamarkodott ígéretek teljesítésének megakadályozásáról nem szeretett volna lekésni Róza asszony. Mintha hangos szóváltás foszlányai szűrődtek volna át a ház túlsó felébe a fiatalokhoz azon az estén. „Miért ne lenne jó… semmi baja… még emlék is!” A halkabb, morgó válaszokat érteni nem lehetett.
Ők boldogok voltak, tele reménnyel, tervekkel, nem érdekelte őket, min kaptak össze az öregek.
Következő este kiderült, nem biztos, hogy jó, ha az embert a vajszíve vezérli. Pláne, ha egy számító nőszemély gyakorol rá nyomást, ésszerűnek beállított megoldásra.
A tegnapinál semmivel nem korábbi időpontban, de egy meggyőző érvelésen túl jött el a megbeszélés ideje.
— Édesapád mondani szeretne valamit, Aranka — jelentette be Róza asszony, olyan hangsúllyal, mintha neki semmi köze nem lenne az egészhez, de egy ilyen megbeszélés felett elnökölnie kell valakinek, és az ki más lehet, mint ő.
Lénárd papa krákogott kicsit. Sajátmagát már meggyőzte, hogy neki majd bőven lesz ideje helyrehozni, amit most el kell rontania, mégis jobb a békesség.
— Pillanatnyilag nem vagyunk olyan jó anyagi helyzetben, hogy új bútort tudnánk vásárolni, gyerekek. Úgy gondolja… gondoljuk — helyesbített gyorsan —, édesanyád bútoraival van tele a padlás, a legjobb darabokat válogassátok ki… egyelőre. Aztán majdcsak lesz nagyobb forgalom, több bevétel…
— Tartósak és nagyon szépek még azok a bútorok — vágott közbe Róza.
— Kezdésnek megteszi, de… — szabadkozott papa.
—… és minden mást is elvihetsz, ami anyá… édesanyádé volt — kotyogott bele ismét a mama.
A fiatalok csak ültek csendben, össze-összenéztek, Aranka itt-ott vett egy nagy levegőt, de Karcsi pillantása némaságra intette. Mire Lénárd papa egy mosolynak szánt kínos fintorral bólintott, már fogták egymás kezét az asztal alatt, és úgy álltak fel.
— Köszönjük.
Másnap költöztek. Kocsira került Juliska mama furnérlemezzel borított régi hálóbútora. A szerény, engedelmes Aranka ezegyszer nem kért engedélyt, az akkor divatos szövet terítők, zenélő képóra, habverésre használt, szép nagy rézüst és cizellált rézmozsár, praktikus konyhai edények, eszközök elcsomagolásához, és a sötétre lakkozott egyajtós biedermeier szekrény kocsira pakolásához. Róza asszony ez utóbbinál és némelyik értékes darabnál beharapta az ajkát, mert nem szólhatott: egy napja sincs, hogy ezt ő ajánlotta fel…
Mielőtt az új lakás frissen súrolt hajópadlójának illatával keveredő festékszag mellé a tojásrántottának illata is csatlakozhatott, Karcsi az ideiglenesen edényszekrénynek kinevezett szép örökség polcáról kilopta a teáskészlet tejes-kancsóját. A szemközti kiskocsmába szaladt, és fél liter vörösbort hozott benne, a terített asztal közepére tette. Aranci csak akkor látta meg, amikor kezében az elkészült, gőzölgő rántottával elfordult a beépített tűzhelytől. Egy minden földi jóval roskadozó asztal nem vetélkedhetett volna ezzel az egyszerű, egyfogásos első vacsorával, amihez életükben először, saját otthonukban, kettesben ültek le. Pár percig csak nézték egymást, szó nélkül, de a szemük beszélt.
— Kihűl — szólalt meg Aranci, mire elnevették magukat, aztán farkaséhesen tűntették el a világ legfinomabb vacsoráját az utolsó zsírcseppig.
Épp boldogan ölelték át egymást, amikor halkan kopogtatott valaki.
— Édesapám! — sikkantott örömében a lánya.
— Azért jöttem…
— … mert az én édesapám!
— Igen… de hoztam is valamit — tett le egy borítékot. — Ez elég lesz a kezdő házbérre…
— Szó sem lehet róla! — állt fel Karcsi.
— Az én Juliskám ígértette meg velem, és én tartozom neki azzal, hogy segítelek benneteket, ameddig szükségetek lesz rá.
— De édesapám…!
— Semmi de. Ha már így alakult… és ez nem adomány, hanem a hozományod része… Aztán majd…
— Nem kell magyarázkodnia, édesapám.
Meggyőző tudott lenni, magyarázat nélkül is, hiszen tudták, saját csapdájában vergődik. Körbevezették, megnézte az üzletet és az üresen ásító sarkokat is… kijöttek a könnyei.
Aranka mégegy poharat tett az asztalra, Karcsi töltött, és megemelték.
— Hát akkor igyunk arra, hogy legyetek boldogok ebben a kis lakásban — vette a sétabotját, elindult az ajtó felé, megállt, nem fordult vissza, csak halkan megjegyezte:
— Erről meg nem kell tudnia senkinek.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:55 :: Pápay Aranka
