— Közeleg az idő, melyet rendünk alapítója meghatározott. Készen állsz az útra, Tommaso testvér?
— Igen, apáturam — csókolta meg a szerzetes a feléje nyújtott kézen megcsillanó Szent Gyűrűt, Gioacchino da Fiore gyűrűjét.
— Menj Rómába, a pápához! Vidd ezt a levelet! — nyújtott feléje az apát egy nagy, pecséttel lezárt tekercset. — Ha mégsem jött volna még el a mi időnk, akkor titkon gyűjts embereket, és hozd el őket ide, mert már csak kilencen maradtunk. Az Úr Jézus kísérjen utadon!
Tommaso bemászott a szerkezetbe, a korhadt padlóra kuporodott, és imádkozott. Tudta, hogy évszázadok óta nem használták. Egy nagy rándulás után — talán valaki a rögzítő éket ütötte ki — a láda, mely egyetlen, ujjnyi vastag kötélen függött, lassan, nyikorogva emelkedni kezdett. Egy ideig egyenletesen haladt, majd mind gyakrabban zökkent egyet-egyet, amikor nekiütközött a tartószerkezet eldeformálódott gerendáinak. A láda még állta a próbát, a kender kötél fonatai azonban nagyokat pattanva szakadoztak. Egy újabb zökkenő után, a láda egy pillanatra megállt, majd zuhanni kezdett vissza a mélybe.
Aztán a zuhanás lassult, a láda újra megállt a levegőben, és lassan, akadozva elindult felfelé. Egyre gyorsabban száguldott, végül neki csapódott az akna tetején a sziklának.
Tommaso előreugrott a feketeségbe, ugyanúgy, ahogy azt odalenn, már sok százszor gyakorolta. A láda darabjai az akna falának kocogva hullottak a mélybe, ő azonban szilárd talajt érzett a lába alatt. Körbetapogatott a sziklalyukban, és keze rátalált a kilincsre. A zár kattant ugyan, de az ajtó annyira beszorult, hogy a vállával döngette ki. A végtelennek tűnő, szűk csigalépcsőn négykézláb mászott felfelé, amíg el nem vakította az a fény, melyet odalent külső fénynek neveztek.
Faragott kövekkel kirakott kút mélyén állt. Feltekintett, és látott valamit, melyet már nagyon régen nem látott: az eget.
Tommaso testvér, akit odalent Átváltozónak is hívtak, az Úr Jézushoz fohászkodott, elvékonyította, kihegyezte ujjait, és a kövek közti résekbe kapaszkodva mászni kezdett felfelé.
Dorlatti doktor kiszállt az autóból. Az éjszaka hullott friss hóban többször is megcsúszott, mire a domboldalon leereszkedett az Ó-kútig, melynek kővel kirakott pereme mellett, egy pokróccal letakart test feküdt. A kút kávájához támaszkodva, az őt telefonon riasztó Tonio, egyik falubeli páciense didergett. Tonio rémült tekintetét látva, olyan érzése támadt, hogy a pokróc alatt talán nem is egy megfagyott ember teste fekszik, de nem kérdezett semmit. Leguggolt, és félrehajtotta a pokrócot, aztán a meglepetéstől felugrott. A hirtelen mozdulattól megcsúszott, és hanyatt vágódott a hóban.
Közben Tonio akadozó hangját hallotta:
— Ez itt egy… egy… egy üvegember?
A faluban élt egy legenda, miszerint, valaha régen, az Ó-kútból egy rémség, egy üvegember mászott elő. A környező dombok tele voltak szüretelőkkel, ők aztán, amikor meglátták, üldözőbe vették és agyonverték.
Dorlatti feltápászkodott és Tonio szemébe nézett:
— De ugye, nem te ütötted agyon?
— Nem, doktor. Már itt feküdt, mikor megtaláltam. Csak a pokrócot terítettem rá, hogy ne lássam azokat a piros szemeit.
Az orvos lehajolt, és végigvizsgálta a holttestet. Az egyetemen már találkozott albínókkal, de ilyen mérvű elváltozást még nem látott. Az illető kimeredt szeme tűzpiros volt, a haja és a szakálla, már-már nem is fehér, hanem inkább áttetsző, a bőre pedig — valóban az volt a legjobb szó rá —, üvegszerű, minden eret, izmot látott alatta, néhol még a csontok is felsejlettek.
Mielőtt befejezhette volna a vizsgálódást, ormótlan bakancsában Pietro atya, a falu lelkésze szánkázott le mellé a domboldalon.
Dorlatti felpislantott rá, de a testet néző atya arcán a legkisebb meglepetést sem látta. A pap leguggolt, és minden magyarázat nélkül kirángatta az albínó megmerevedett ujjai közül azt a papírtekercsnek látszó valamit, melyet Dorlattinak még nem volt ideje megnézni.
— Még ne… — kapott a tekercs után, de Pietro atya gyorsabb volt, és köpenye alá süllyesztette.
Az orvos, még régebben, amikor a körzetbe került, sokat törte a fejét azon, hogy egy olyan kis falunak, mint Ariti, mely csak tizenegy házból áll, miért is van saját parókiája, és hogy a püspök miért látogat el oda évente többször is, minden bejelentés nélkül.
Közben a halottszállító is megérkezett. Dorlatti kitöltötte a jegyzőkönyvet, és a testet elvitték a városba boncolásra.
Éjszaka a rendőrségtől hívták, hogy másnap jelenjen meg, mert ő is egyike volt azoknak, akik látták azt a furcsa holtestet, amelyik délelőtt eltűnt a hullaházból.
Tommaso testvér térdre borult, és megcsókolta a gyűrűt, Szent Péter gyűrűjét. A Szentatya elgondolkodva pislogott rá, majd halkan megszólalt:
— Nem tudtátok, hogy rendeteket feloszlatták, mert Gioacchino da Fiore parancsára elrejtőztetek odalenn a mélyben. De annak, hogy a rendet újra engedélyezzem, és visszahelyezzem jogaiba, még nem jött el az ideje. Mint az iratokból kiderült, annak idején sokáig kerestek benneteket. A többi kolostor, mind a harmincöt csatlakozott valamelyik másik rendhez. Volt, amelyik a ciszterciekhez, volt, amelyik a karthauziakhoz. Egyelőre ti is döntsétek el, melyikhez akartok tartozni, aztán majd meglátom, mit tehetek az érdeketekben. Még arról sem döntöttem, mit tegyek azokkal, akik tudtak a rend feloszlatásáról, tudtak rólatok, és mégis eltitkolták az Egyház elől. Mint azt te is láttad, a világ nagyot változott azóta, hogy parancsot követve, elvonultatok földalatti kolostorotokba, hogy elmélkedéssel készüljetek egy új világkorszakra. Az a világkorszak, melyről Gioacchino álmodott, melyben az elmélkedő-szerzetesek vezetik a világot, még nem jött el. Ez a világ nem készült fel az érkezésetekre. És vajon, ti felkészültetek erre a megváltozott világra?
— Nem tudom, Szentatyám. Meg kell hallgatnom apát urunk és társaim véleményét. Mi, akik évszázadok óta ott éltünk, tudtuk magunkról, hogy megváltoztunk, de azt nem tudtuk, hogy a világ még sokkal jobban megváltozott, mint mi.
Ambrosio apát, mint nyolcszázhét esztendeje, minden alkalommal, amikor a nap kezdetét jelző órán lepergett a homok, elindult, végigjárta rendházát, ellenőrizte testvérei munkáját.
Az egyik cellában Gortin testvér búzát nevelt:
— A mi Urunk Jézus Krisztus nevében: nőj! — tartotta kezét a magok fölé, és azok szárba szökkentek. A következőben Lorenzo testvér a rendház krónikása épp’ egy pergamen lapot nyújtott duplájára. Mikor megérezte jelenlétét, megkérdezte:
— Mivel zárjuk az esztendő krónikáját, apát urunk? Azzal, hogy Tommaso testvér visszatért új testvéreinkkel, vagy azzal, hogy beomlott a kijárat?
Az apát elgondolkodva támaszkodott a rendet alapító Gioacchino da Fiore botjára. Maga sem vette észre, de közben a magasba emelkedett. Onnan szólt le a krónikásnak:
— Talán inkább azzal, Lorenzo testvér, hogy még nem érkezett el az idő. Még nem érkezett el az idő.
Legutóbbi módosítás: 2017.03.31. @ 11:44 :: Bojtor Iván
