A fiatalok nyárra tervezték az esküvőt. Addigra elkészül a takaros másfél szobás ház a kertvárosban, és végre itt hagyhatják a szűkös garzont a lakótelepen. Mindkettőjük szülei tetemes részt vállaltak az építkezésben, mert bár dolgoztak, ez meghaladta a lehetőségeiket. De abban egyet értettek, hogy családjuk csak gyerekekkel lesz teljes, nekik pedig rendes otthon kell.
Annyi feszültség és akadály után a dolgok elrendeződtek, és végre elérkezett a nap, amikor Tamás átemelhette az új ház küszöbén Edinát. Persze hátra volt még a csinosítgatás, az otthonossá tétel, amitől igazán jó ide hazajönni, de mégis, a stresszt felváltotta valamifajta megnyugvás, ami új erővel töltötte fel őket.
A következő évben jött el életükben az újabb fordulópont, amikor megszületett első kisfiuk, Zoltán. Életrevaló örökmozgó volt már pici korától kezdve. A fiatalok szép lassan megtanulták a babáról való gondoskodást, szülővé váltak mindketten. Tamás igyekezett részt vállalni az otthoni teendőkből is, de legjobban a fiával szeretett foglalkozni. Úgy belemerültek néha a hancúrozásba, hogy észre sem vették a belépő Edinát. Sok kihívással teltek a dolgos hétköznapok, mert az élet nem áll meg, még ha az ember úgy is érzi, hogy ennél boldogabb már nem lehet.
Mire Zolikát óvodába adták, már a veszteségek sem kímélték őket. Egyik évben Tamás apukáját veszették el, ez év tavaszán pedig Edina anyukájától kellett búcsúzniuk. Tamást előléptették, s bár jól jött a magasabb fizetés, a feladattal járó stresszel elég nehezen birkózott meg. Sokszor fáradtan jött meg, és csak az tartotta benne a lelket, hogy ha időben érkezik, még játszhat egy kicsit Zolikával. A kisfiú nehezen viselte az óvodát, ahol nem igazán tudták kezelni az elevenségét. A folyton izgő-mozgó gyereket csak ritkán lehetett bevonni csendes elmélyülést igénylő tevékenységbe.
Aztán, hogy a bonyodalmak tovább fokozódjanak, megszületett Áron, a második fiú. Szőke, kékszemű, csendes gyerek volt, szinte mindenben Zoltán ellentéte. Baba korában sem verte fel sírásával a házat, csak hüppögött a kiságyban, ha egy kis figyelemre vágyott. Zolika dacoskodott, csak sok türelemmel és kitartással sikerült rábeszélni, hogy inkább játszótársat lásson Áronban, mint vetélytársat. Edina csendes odaadással látta el a családját, és működött villámhárítóként a fiuk között. A két gyerek természete teljesen eltért, és ez sok konfliktust okozott. Iskolás korukban, míg Zoli focizni járt, Áron zongorázott, vagy olvasott. Tamás próbálta bevonni őt is a sportba, vagy a barkácsolásba, de Áron nem lelkesedett túlságosan. Vele igazán jót akkor beszélgetett, amikor egy-egy kirándulás alkalmával könyvek jöttek szóba, de a meghitt együttlétet ilyenkor is megzavarta Zoli valamilyen csípős megjegyzése.
A középiskolában Zoli már korosztályos bajnok volt a foci csapattal, Áron szavalóversenyeket nyert, és egyre ügyesebben zongorázott. Anyja szelíd kérlelésére, néha elment a bátyja meccsére. S bár elég jól úszott, soha sem tudott volna a sportra úgy gondolni, mint életcélra. Végül Zoli sem ezt a pályát választotta, hajóépítő mérnök lett. Amint elvégezte az egyetemet, alig látták otthon, igazi világutazó vált belőle. Jó szakember lett, a munkáját megbecsülték, de a letelepedés és családalapítás még csak eszébe sem jutott.
Áron elvégezte a zeneakadémiát. Ezen az estén rendezték a díszhangversenyt a végzősök tiszteletére. Edina harmadszor hívta Zolit, aki Londonba készült üzleti útra.
— Zolikám, kérlek…
— Értsd meg mama, holnap tárgyalásom lesz! Mennem kell!
— Legalább próbáld meg áttetetni a repülőjegyet holnapra!
— Jó… meglátom — tette le.
Aztán néhány telefon után taxiba ült, hogy odaérjen legalább a koncert végére.
Ez az emlék jutott eszükbe, mert azóta sem álltak így egymást átölelve, mint most, Edina betegágya mellett.
Legutóbbi módosítás: 2017.05.06. @ 17:32 :: P. Borbély Katalin