Jakab Zsófia : Gumiszoba

 

Puha falak vesznek körül. Szinte körülölelnek.

Az én saját gumiszobám. Puha, rugalmas és meleg. Kintr?l csak tompán sz?r?dnek be a zajok. Néha zenét is hallok. Ha tetszik, teljesen elringat.

Jó nekem itt. Biztonságban érzem magam. Nem fáj semmi, nem vakít a fény, és ringatózom saját birtokomban.

Meztelen lehetek, senki nem szól rám. Nem kell szégyellnem magam. Mondjuk, aszott b?röm nekem tetszik.

Ez olyan jó. Ha ide-oda ugrálok az sem baj, s ha csak fekszem összekuporodva, úgy is jó. Sokszor kuporodok össze, és csak lebegek saját ködömben. Ilyenkor a pislákoló, tompa fényre szegezem tekintetem, és csak lebegek. Jó nekem. Ezek a falak nem bezárnak, hanem megóvnak. Szoktam gurulni is, ide-oda. Ide-oda. A ritmustól valahogy megnyugszom.

Most besz?r?dik megint egy kis zene. Csak tompán, de szeretem. Kicsit gyorsabb, mint amit tegnap hallottam, de igazán érdekes. Olyan rekedten doromboló.

 

Most viszont kicsit félek. Er?s csattogást hallok, ez mindig megijeszt. Talán a közeli villamos. Nehezen veszem ki a hangok forrását, mert a falak majdnem tökéletesen szigeteltek. Jó nekem így. Mindenb?l csak annyit kapok, amit még el tudok viselni.

 

Inni szoktam, az jólesik, de enni csak szondán keresztül kapok. Nem tudok rágni. Régen talán tudtam. Nem emlékszem. Hogy fogok -e még? Nem tudom. Nem érzem hiányát. A kellemesen langyos folyadék pont elég a gyomromba.  Nem vagyok t?le éhes. Amit a szondán keresztül kapok, az meg életben tart. S?t néha úgy érzem, még er?södöm is t?le.

Bár mostanában saját világom mintha meginogni látszana. Valahogy sz?kebbnek érzem a falakat.

 

Nem akarom. Jó itt nekem. Saját gumiszobám van, és ez így jó. Az egyszín? falak puha felületén még a fény is másmilyen. Nem tükröz?dik, csak beleolvad. El?tte ilyet nem tapasztaltam. Bár a tapasztalatok ezen a helyen nagyon elhalványulnak. Mintha nem is lettek volna.

 

De egyre sz?kebb, mégiscsak. Mintha nap, mint nap kisebb lenne. Elveszik a szobámat talán. El kell hagynom? Lehet túlságosan meger?södtem. Nem kellene annyit innom. De a szondát mindig kapom. Ha akarom, ha nem. Talán el kéne utasítanom. De hogyan? Sosem kérdeznek meg.

 

Segítsen valaki. Most mintha az éltet? meleget is kiszippantanák. Hogy tehetnek ilyet?! Anélkül nem létezhetem.

 

Dobog a szívem. Szinte fuldoklom t?le. Izgatott vagyok. T?nik el a meleg. De hova?

 

Most er?sebb a fény. Úristen. Megvakít. Nem láthatok itt ilyet. A falak nem engedik át. De akkor honnan jön? Izgalmamban pisiltem is.

 

Mintha egy ajtó lenne. Megvan. Onnan jön a fény. Csak résnyire nyitották. Még jó. Ha teljesen kinyitnák, talán bele is halnék.

 

De mintha nyílna tovább. Lassan. Ki kéne mennem? Nem akarok. Szeretek itt lenni. Soha nem éreztem még ilyen jól magam. Pont annyi, amennyit el tudok viselni. Még a besz?r?d? beszédfoszlányokat is szeretem itt. Persze nem mindegyiket, de legtöbbet igen. A beszéd mindig valahogy jobban hallható. Néha egészen beleborzongok. Van valaki, akinek a hangját különösen szeretem. Nem tudom, hogy hívják, de mintha közöm lenne hozzá. Hangja egészen lágy, szinte simogató.

 

Az ajtó viszont nyílik. Egyre gyorsabban. Szinte már fel is tárult. Úristen, ki kell mennem! Mintha valami húzna kifelé. Vagy mintha löknének. Pedig nincs itt senki. De szinte kituszkolnak. Itt is falak vesznek körül, de szinte összenyomnak. A tapintása ugyanaz, de valahogy keményebb. Talán ki se férek itt. De nincs visszaút. Ki fogok menni. Fáj a falak szorítása, hiányzik a szobám. Az simogatott, ez meg összeszorít. Ahogy megyek kifelé, úgy er?södnek a hangok. Szinte a dobhártyámba égnek. A kedves hang, amit hallani szoktam, az sem olyan, mint lenni szokott. Mindenki meg?rült itt?!

 

Lassan, fájdalommal telve kimegyek. Most már hozzám is érnek. Nem szabad! Nem vagyok ehhez hozzászokva. Ne nyúljatok hozzám!!

 

Most újra meleget érzek magam körül. Ahogy szemem hozzászokott a vakító fényhez, lassan szétnézek. Egy arcot látok magam el?tt. Sose láttam még. Nem is ismer?s.

 

Megszólal. Mond valamit. Hozzám beszél. Jé! Ez ugyanaz a hang, amit a vackomban annyiszor hallottam! Most újra olyan simogató, és lágy, mint amikor még bent voltam a falak között. Kicsit hangosabb, de ugyanaz. A szívem lassan lecsitul. Most már nem lesz baj. Már nem is fázom. Ugyanaz a meleg, mint bent volt.  S az illata is hasonló. Jól van. Ringatózom újra. Bár nehezebben megy itt, minden olyan szokatlan. De a hang itt van, és nem félek.

 

„Kisfiú. 3500 g. 56 cm. Egészséges."

Legutóbbi módosítás: 2008.02.17. @ 08:53 :: Jakab Zsófia