— Nagy szerencsém van, azt mondták, ritkán enged be valakit. Úgy örülök, hogy nekem ajtót nyitott!
— Ha itthon vagyok, mindig ajtót nyitok. Nem tudom ki tájékoztatta, de ha valaki találkozni szeretne velem, akkor sikerül is neki. Megkérdezhetem, miért akart találkozni velem?
A hölgy bemutatkozott és azt mondta, a sógornője tanácsolta, ha van mit elmesélnie, akkor nekem elmondhatja. S neki lenne egy tanulságos története. Bementünk a „fogadó”-szobámba, ez a helyiség nyáron a munkahelyem, nagyon szeretek itt dolgozni, mert csupa ablak, és nagyon sokszor ihletet merítek már azáltal is, hogy a hajladozó ágakon legeltetem a szemem. Itt áll egy kényelmes kanapé, egy kis asztal vendégfogadáshoz, és itt van az íróasztalom is, a nyári. Télire beköltözöm a nappaliba, mert ezt a területet akkor nem fűtöm.
A vendégem magabiztos, ötvenes, ápolt nő, nevezzük Évának. Haja a halántékán őszülni kezdett, kicsit napszítta, de természetes. Semmi festék. Ruhája ízléses és csinos. Nagyon kellemes jelenség. Arcvonásai az ötvenes nők már ereszkedő vonásait hordozzák magukon. Összhangban azzal a képpel, ahogyan évei számát viseli. Benyúl a táskájába és kivesz egy pár fényképet. Elém teszi.
— Ilyen voltam huszonegy évesen, amikor a férjem megismert. Ezen a képen már együtt vagyunk. Ezen meg a huszonötödik évfordulónkat ünnepeljük. Na, erről szeretnék mesélni magának.
Elveszem a képet, nagyon ismerősnek tűnik a férfi, de nem jövök rá, honnan. Megnyerő, nagypapakorú enyhén köpcös hatvan körüli, kellemes embernek látom.
— Hát látszik, hogy nem tegnap volt vőlegény, de nagyon helyes férje van. Mivel ezeket a képeket mutatta meg, szeretném, ha elmesélné a történetüket.
— Ez után, a felvétel után nem sokkal azt mondta a férjem, hogy egyedül akarja a nyarat eltölteni a tengerparton. Elég jól megy az üzlet, nekem meg szépítőkúrát fizet be egy neves külföldi szépészeti klinikán. S mindezt olyan természetességgel mondta, mintha azt közölte volna, hogy megjött a villanyszámla és befizette, de egyúttal megvette a vasárnapi ebédrevalót is. Annyira megdöbbentem a közlésétől, hogy pár percig csak tátogtam, mint a partra vetett hal. Nem erről szólt addig az életünk. Csak úgy kijelenteni, hogy befizetlek egy szépészeti műtétre, én meg elmegyek egyedül nyaralni! Megdöbbentem, soha nem szólt abba bele, hogy mit veszek fel, iparkodtam divatosan, de, mindig a koromnak megfelelően öltözködni. Ápoltam magam, de a koromat soha nem akartam letagadni, büszkén karoltam bele az öregedő férjembe, nekem addig fel sem tűnt, hogy kicsit táskás a szeme körül, hogy van egy kis sörhas is a nadrágja derekán, és az sem, hogy elől jócskán megkopott a haja. Nekem így volt természetes, hogy az együtt eltöltött évek alatt azért nem csak a rendszer változott meg, hanem mi magunk is. Én egy középiskolában tanítok. Szeretem magamat, szeretem a férjemet és szeretem a rám bízott gyerekeket. Engem nem zavartak az apró szarkalábak, amit az éjszakai krém és testápoló nem tud eltüntetni, azért keményen megdolgoztunk, hittem, hiszem és vallom ma is. Ismertem kolléganőt, mindent megtett, hogy negyven évesen tizennyolcnak nézzék. A nagy kamasz srácok pedig hangosan jegyezték meg, és jól hallottuk, „hátulról líceum, elölről múzeum”. Még ma is hallom és látom, a srácok öblös kamasz röhögését, és a tanárnő vörös, majd falfehér arcát. Ez őszinte kritika volt az élettől. Amikor visszatért a hangom és a szavakat is ki tudtam ejteni megkérdeztem a férjemtől.
— Ez mit akar jelenteni?
— Csak annyit drágám, hogy megöregedtél, és olyan büszke lennék, ha a jövő nyarat egy fiatal és csinos feleséggel tölthetném el, valahol délen. Itt-ott egy kis ráncfeltöltés, egy jó kis dudakeményítés, mondjuk egy kis szőkítés nagyon jót tenne a külsődnek, és olyan jól mutatnál mellettem. Egy idősödő úr és az ő csinos cicababája!
— Hát ide figyelj, Ákos, én huszonhat éve vagyok a feleséged, ha a huszonhetedikben cicababává akarsz változtatni, akkor rosszul fogtál hozzá. Szeretlek, de nem leszek sem a cicababád, sem a kitömött feleséged, mert elválok! Én nem vetettem a szemedre, hogy hájas vagy, hogy lóg a tokád, és hogy kopasz a fejed, mert erről te nem tehetsz, de hogy a hajad után az eszed is elmegy ez már válóok. Igaz, „üres pajtára nem kell tető”. Úgy látszik ezt még soha senki nem mondta neked. Megköszönöm a szépészeti klinikát, vedd igénybe te, mert ha így gondolkodsz, akkor nálad esedékes, én pedig igyekszem méltósággal viselni a koromat és csendesen megöregedni, mert azokért a ráncokért keményen megdolgoztam én is, és te is okoztál párat, de nekem jól áll. Állj neki és keress nyaralótársat, vagy fiatal feleséget, aki a cicababád lesz, mert én ma, melletted befejeztem!
Másnap beadtam a válókeresetet. Egy ideig még közös ajtón jártunk be, de nekem kínos volt vele találkozni. Tisztességesen osztozkodtunk, és vettem egy kis lakást, most ott élek!
— És? És hogyan tovább? — néztem vendégem csillogó szemébe.
— Elváltunk. Most egy nagyon szép cicababával él, várják az első kiscicát! Sajnálom a cicababát, mert nem gondolta végig, ki fogja felnevelni a gyereket, hiszen a volt férjem elmúlt már hatvan!
— De! Maga? Maga nem bánta meg? Nem gondolt arra, hogy jobb lett volna szépészeti műtéttel mellette maradni?
— Nem! Az már nem én lettem volna, s ha úgy sem tetszem, a végeredmény az lett volna, ami így is lett. A testem az enyém, nem hagyom, hogy bárki kénye–kedve szerint akarjon textilnek nézni, és átszabni. Én jóban vagyok önmagammal, és így szeretem magam, ahogy vagyok. Azóta van egy kedves barátom, aki elfogad ilyennek, és én is őt. Csak okulásul hoztam el a történetem.
— Én köszönöm, kedves Éva, leírom, mert tényleg tanulságos. Szívesen látom bármikor. Nézzen be néha! Jó emberi szót hallani.
Legutóbbi módosítás: 2018.03.04. @ 13:40 :: Győri Irén
