Avi Ben Giora. : Imola 9.

Nyomtatás

9.

Egy darabig keresgéltek a tömegben, hátha találnak még kéthelyit, ám nem láttak senkit sem. A sofőr intett, hogy kövessék, és egy nagy teherautóhoz vezette őket. Intett hátrafelé, hogy András a platón keressen helyet magának, aztán anyját udvariasan felsegítette az „anyósülésre”. Kéthelyen a templom előtti téren állt meg, kézzel-lábbal elmagyarázta, hogy másnap reggel hatkor várakozzanak rá ugyanitt. Hazaérve már az udvarban érezték a finom illatot.

— Pont jókor érkezünk, András. A lányok friss bablevest főztek. Jól jön hozzá ez a kenyér.

— A babról jut eszembe, anya. Benézhettünk volna Panni néniékhez.

— Igazad van. Mindegy most már, de holnap esetleg be tudjuk pótolni. Lehetséges, hogy összefutunk vele a munkában.

— Érdekes, hogy nem láttuk őket — jegyezte meg András. — Nekik sem jönne rosszul az élelem, amit adnak a munka fejében.

— Ez igaz, de hova gondolsz? Az ő férjét is elvitték katonának, és róla sincs nekik sem semmi hírük. A gyerekei kisebbek, mint ti vagytok, kire hagyná őket? Nekik még azért van némi élelmük, hiszen ő adta nekünk a babot is. Őt ismerve, eltett annyi élelmet, amit nélkülözhettek, azzal valahogy csak kihúzzák, amíg adódik ismét valami munka. Neki annyiból könnyebb, hogy tudják róluk, értettek a földműveléshez. Bármilyen munkát elvállalhatna, ami ezzel kapcsolatos. A legjobb munkaerő. Amíg az ura otthon volt, béreltek is földeket. Onnét maradt a termény, aminek most nagy hasznát veszik.

A konyhában terített asztal fogadta őket. A három lány ott szorgoskodott. Péter, Imola öccse is segédkezett, amiben tudott.

— Üljetek asztalhoz, és meséljetek! — invitálta őket Imola. — Eszembe jutott a Panni nénitől kapott bab, és Marikával megfőztük. Remélem puha lesz, mert nem volt beáztatva reggelig. Tettem bele mindent, amit még találtam a házban. Csak a hús hiányzik belőle, vagy jófajta kolbász.

— Nagyon köszönjük, kislányom. Remélem, nem az egész babot főztétek meg, és a pirospaprikából sem használtatok el sokat. A zsír nem érdekes, mert már lassan meg fog avasodni. Hogy majd honnét lesz utánpótlás, az még rejtély számomra is. Eddig mindig találtam valami kiutat a bajokból, de most reménytelennek látok mindent.

— Meséljetek! Tudtatok valami munkát találni Keszthelyen?

— Nem mentünk Keszthelyig. Máriafürdőn pont munkásokat toboroztak a vasút helyreállításához. Jelentkeztünk. Osztottak egy kis élelmiszert is, holnap reggel jönnek értünk.

— Találkoztatok Panni nénivel?

— Nem láttuk, és nekem már csak akkor jutott eszembe, hogy nem ártott volna meglátogatni, amikor útban voltunk hazafelé. Holnap talán találkozunk. Nem zárom ki, hogy valamit elvállal mégis, ha csak fél napra is. Nincs kire hagynia a gyerekeket.

— Mi volna, ha holnap felajánlanád neki, hogy amíg ő dolgozik, addig mi vigyáznánk a gyerekeire. Nekünk is volna elfoglaltságunk, hasznosan telne a nap.

— Az ötleted nem rossz, ám nem mondhatok még semmit. Meg kell beszélnünk vele.

Beszélgettek még, de a sötétség beálltával mindenki igyekezett nyugovóra térni, mert a petróleum szintén fogytán volt.

Másnap reggel András és édesanyja már a hajnal hasadtával talpon voltak. Imola és Marika segítettek nekik kis elemózsiát csomagolni, hátha mégsem kapnak, vagy csak a nap végén osztják ki a fejadagot.

— Mi mit segíthetnénk? — kérdezte Borbálát a lánya.

— Kéne kicsit takarítani a házban meg a kertben is. Vizet is kellene hoznotok a kútról. A miénket nem lehet használni, amíg nem vizsgálják meg, hogy nem fertőzött e. Ám jobb ha a lajtos kocsit várjátok meg, ivásra, főzéshez az biztosan fogyasztható víz. Eddig is azt használtuk.

— A lajtos kocsi mindig vagy túl korán, vagy későn érkezik.

— Biztosan menetrendje van, és nem tudja azt mindig tartani. Körülbelül kilenc óra körül szokott ideérni. Gondolom, előzőleg Márián osztanak vizet, s utána jönnek ide, hacsak nem fogy ki a víz már Márián. Akkor először újra felvételeznek Keszthelyen vagy másutt. Álljatok ki a templomtérre már kilenckor. Tízig, legkésőbb délig ide kell, hogy érjenek. Van pár holmi, amit ki kellene mosni. Szappan még van, gondolom. Azt is kellene készíteni idővel. Emlékszel még, hogyan csináltam?

— Emlékszem. Hamut használtál meg még valamit.

— Füvet. Szappanfüvet. Ha elmentek a lápos felé annak a szélén találtok. De ne menjetek nagyon beljebb, veszélyes arrafelé. Kevesen ismerik arra a járást, és ki tudja, mi mindent hagytak ott az elvonuló katonák. Van elég az árokparton, ami a láp és a rét közt húzódik. Főzni ne főzzetek. Van néhány konzerv a csomagban, amit tegnap hoztunk. Remélhetőleg ehető belőle valami. Estére meg nem jövünk haza üres kézzel.

A kapuig kisérték őket.

— Ha nem érkeznénk haza sötétedésig, ne izguljatok. Ki tudja, mikor végzünk. A hivatalos munkaidő héttől hétig szól. Aztán hogy azt hogyan tartják be, az nem rajtunk fog múlni.

A templomtéren már ácsingózott pár ember.

— Nem csak mi leszünk — jegyezte meg András.

Közel érve felismertek két alakot. Fábián Józsi bácsi várakozott az egyik fiával. Az öreg megúszta, hogy berukkolják katonának. Kapott valami érmét az első világháború végén, és volt orvosi bizonyítványa, hogy további szolgálatra nem alkalmas. Légnyomást kapott valahol a fronton. Sikerült élve megúsznia, de néha nagyon feledékeny tudott lenni, és ha időváltozás jött állandó fejfájásra panaszkodott. Az idősebbik fia asztalosmester volt. Ő azért nem kapott behívót, mert a fél karját levitte a fűrészgép. Most ő is ott várakozott az apjával.

— Jó reggelt! — üdvözölte őket mindkettő. — Maguk is Máriára igyekeznek? Azt mondta valaki falubeli, hogy Márián munkásokat toboroznak romeltakarításra. Meg azt is, hogy reggel lesz valami katonai jármű, ami elvisz minden jelentkező önkéntest.

— Kitől tudták meg?

— Jenei felesége, az Iluska mondta. Ő feliratkozott a férje nevében. Már neki is itt kéne lennie. Hacsak nem öntött fel a garatra, a jó hír hallatán.

— Feltéve, ha volt neki mit felöntenie — jegyezte meg epésen a fia. — Nem nagyon akad már innivaló, a faluban. Bor még talán, de tömény egészen biztosan nincsen.

— Ejnye, de jól vagy informálva! — jegyezte meg az öreg.

— Találkoztam tegnap Nickolász kocsmárossal. Tőle a „szomorú” hír. Készülnek kinyitni, de valami hatósági engedélyre van szükségük. Sört még úgy, ahogy tudnak készíteni, de pálinkát, azt már nehezebb lesz. Tönkrement az összes alkalmatosságuk, amivel a szeszt főzték. Na meg nincs is hozzá megfelelő gyümölcs. Cukorról meg már nem is beszélek, hiszen az is hiánycikk.

Közben bepöfögött a tegnapi katonai teherautó. Borbála és a félkarú fiú mentek a kabinba, az öreg és András meg a platóra. Az orosz katona kézzel-lábbal kérdezősködött Bori nénitől, hogy ki ez a két számára ismeretlen, ám nem értette, amit válaszoltak. Mutatták, hogy ők is dolgozni mennek.

A katona legyintett, aztán elindította a masinát. Márián már elég nagy, munkára kész csoport gyűlt össze, mire beérkeztek.