A véget nem érő csaták után jött a könnyűnek látszó, ámde küzdelmes győzelem
Regényt akartam írni! Mit regényt, regényeket, regényciklusokat, ezer oldalnyi történetet. De be is akartam fejezni, véget is akartam vetni neki, ám nem sikerült. Mindig hosszabb és elnyúlósabb akart lenni, ki akart folyni a kezeim közül, s én mindet meguntam. Ott maradtak árván, elhagyottan, befejezetlenül, láb, kezek, vagy fej nélkül valami olyan időkre várva, amikor már eléggé fejlett ahhoz az orvostudomány, hogy akár a leszakadt testrészt is visszavarrja. Elegem lett a véget nem érő csatákból, a regény ötlet boszorkányok mágiájából, a végtelenített történetek szirénhangjából. Hogyan lehetne tömören és egyszerűen leírni azt, amit gondolok? Hogyan lehet a szív mélyét megfejteni úgy, hogy benne legyen minden a megfejtésben, mégse legyen elég senkinek csak egyszer megfejteni? Hogyan lehet bezárni, a gondolatesszenciákat besűríteni egy kézbe fogható tégelybe, gyöngybe, vagy cseppnyi mézbe? Hogy annak a soknak, annak a végtelennek, ami a látható világból indul és átér a láthatatlanba megismertethessem bárkivel a lüktetését, az ízét, az aromáját?
Hogyan lehet a végtelent a végesbe zárni? E nagy titok megfejtése, ez az egyik oka, s módja annak, hogy megszületik a vers! A vers így bújik elő! A vers is egy paradoxon, mint a legtöbb lélek élvezeti cikk annak tekinthető. A vers úgy tudja a végtelent zengeni, hogy alig néhány sor is elég meghallani az egész kozmosz zúgását, lüktetését. Néhány szó elég, és harmóniák csendülnek fel, évszázadok egybesűrített lélegzete sóhajt felénk. Egy pillanatba bele lehet zárni egy egész életet. Néhány versszakban meg lehet szülni és megölni egy emberi lelket. És fel is lehet támasztani! A vers a gondolatok győzelme a tudatlanság felett! A vers a boldogság győzelme a depresszió felett! A vers az Isten győzelme az emberi megkeseredettség felett!
Szerelem, szerelem…
Ugyan mi más lehetne az első, a kezdeti oka annak, hogy az emberből feltörjenek a belékódolt szavak, érzések, a legjobb és legrosszabb énje egyaránt? Ugyan mi hevíthetné a férfiszívet jobban, mi indítaná el az élet küzdelmei felé, vagy éppen a legnagyobb várfalak bevételére, ha nem a szerelem? Szerelem egy lányba, egy illatba, egy álomba! Szerelem a tűzbe, a vízbe, az erdő végtelen susogásába! Szerelem a fénybe, a dicsőségvágyba, a sikerbe, a gazdagságba! Szerelem a jóba, abba, ami bölcs, vagy abba, ami hatalmat jelent! Szerelem evilágba és a túlvilágba! Szerelem Istenbe! Szerelem az elmúlásba!
Mégis az asszony kecses lába, ujjának hajlása, sima bőrének láthatatlan, forró gőzölgése, nyakának mozdulata, szellőnyi hajszálak libbenése, megcsillanó szembogara, a félmosoly arca szegletében, s megannyi elzárt titkának vágya, gondolatainak kiismerése, csengő szavainak ragyogása az, ami tán legelsőként poétává avanzsálja a szerencsétlen férfilelket. Az ősi bűbáj, melyet felfejteni nem lehet, amelyben milliárdan hullottak el évezredek hosszú során. Melyet próbálunk szavakba önteni, fogalmakat, gondolatokat, metaforákat és hasonlatokat társítani hozzá. Eltávolodunk tőle és meglessük kívülről, aztán belébúvunk, eggyé válunk vele, és érezni akarjuk. Szenvedni akarunk benne, tobzódni ebben az érzelemben, amit elménk és racionalitásunk fel nem fog, meg nem tud magyarázni.
A harcra és küzdelemre termett férfi értetlenül áll az egész jelenség előtt! Le akarja győzni, irányítani, kézbe venni a dolgokat, de nem lehet! Ez a fránya szerelem nem hagyja magát legyőzni, vagy ha mégis, elmúlik, elillan, messze távolodik, mint a ritka vendég, Afrikába költözik, mint a fecske, aztán várjuk, hogy visszajöjjön! De sosem akkor érkezik, mikorra megjósolják, sosem onnan érkezik, ahonnan várjuk, vagy kívánjuk! Kierőszakolni nem lehet, megnyerni, legyőzni sem. Ki sem érdemeljük! Csak van, csak létezik, mint a Lélek, amelyről Nikodémus sem tudta megérteni honnan jön, s merre távozik.
Engem is ez az élmény késztetett a versírásra, s vezetett kézen fogva sokáig, egészen addig, míg be nem töltötte egészen lényemet és akkor egyszer csak azt vettem észre, fontosabb a szerelem annál, minthogy leírjuk, szavakba öntsük, rímeket találjunk neki. S így aztán, ami versírásra ösztökélt, ugyanaz vette el tőlem hosszú időre a líra lüktetését, a papírra írt szavak varázsát.
folyt.köv…
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:52 :: Kőszeghy Miklós
