Itt térdelek magos jegenyék alatt
és messze nézek. Nem hátra, nem is
előre. Messze. Térdeim helyén,
e porba-mélyedt, homorú hegek-
re ráfeszül a fényes kövezet.
Kő kőre rímel s én, akár a rák,
a kelő napnak háttal, felé megyek
és mint ezüst csiganyál, amerre járt,
üres vázként is eleven csigát
őriz, múltamból így leszek jövő.
Fiam, míg ember él, két pont között
nem fogyhat el az út s a kő!
