Egy
A rozoga, enyhén trágyaszagú terepjáró egyre er?sebben rázkódott, és én már attól tartottam, hogy a következ? buktatónál vagy felfordulunk, vagy egyszer?en csak szétesik a fenekünk alatt az öreg csotrogány. Beszélgetni meg sem próbáltam, hiszen a motor úgy b?gött, hogy harminc mérföldes körzetben valószín?leg az összes állatot elriasztotta, még a legbátrabbakat is.
Megfordultam és megpróbáltam bátorító mosolyt villantani a hátul kucorgó Andréra, bár mosolyom inkább savanyú volt, mintsem lelkesít?. André kimérten biccentett felém és – talán életében el?ször – nagyon nehezére esett méltóságteljesen tartania elegáns fejét.
A következ? buktatónál kis híján lefejeltem a szélvéd?t, majd riadtan vettem észre, hogy nem tudom magam bekötni, mivel a járgányban egyszer?en nincs biztonsági öv. Kapaszkodtam, ahogy csak tudtam, és óvatosan sof?rünk füléhez hajoltam.
– Nem mehetnénk kicsit lassabban?
Próbáltam barátságos hangnemet megütni, de olyan hangosan kellett üvöltenem, ahogy csak bírtam. Csak remélhettem, hogy sikerül túlkiabálnom a motor zaját.
Középkorú sof?rünk felém fordította tekintetét és szélesen elvigyorodott, aminek köszönhet?en szerencsém volt megtekinteni er?sen hiányos fogsorát, lassítani azonban esze ágában sem volt. Hát persze, villant az eszembe, hiszen kizárólag spanyolul ért az istenadta, esetleg portugálul is egy kicsit, az angolt azonban még csak nem is kapiskálja. Újra hátrafordultam Andréhoz, hogy megkérjem, tolmácsolja a szavaimat, ám azonnal letettem szándékomról, amint megláttam, hogy elegáns inasom minden csepp figyelmét pillanatnyilag a kapaszkodás köti le. Sóhajtottam, és én is próbáltam még er?sebben fogódzkodni, nehogy váratlanul kirepüljek a korántsem biztonságos terepjáróból.
B? tíz perc telhetett el, amikor úgy döntöttem, megkísérlem összekaparni gyér spanyol nyelvi ismereteimet és megkérdezni, hogy messze vagyunk-e még, ám ekkor egy éles és életveszélyes farolás után, nagy port kavarva megálltunk. André behunyta a szemét, és magában hálát rebegett, én meg hangosan felsóhajtottam. Akkor vettem észre, hogy mennyire elgémberedtek az ujjaim az er?s kapaszkodástól. Kiszálltam a szagló, kopott autóból, és végre szabadon kinyújtóztathattam zsibbadt tagjaimat.
A sof?r is kiszállt, nem kis er?lködés árán felfeszítette a csomagtartó tetejét, és maradéktalanul el?halászta a málhánkat. Amikor már egy hajszál sem maradt utánunk a kocsiban, ismét el?vette riasztó, foghíjas mosolyát és némán kinyújtotta felém piszkos tenyerét. El?vettem a pénztárcámat és leszámoltam neki az el?re megbeszélt kétezer pesót. Hálásan biccentett a fejével, hadart valamit spanyolul, és az ingzsebembe nyomta gy?rött névjegykártyáját. Ezt nem is bántam, hiszen még fogalmam sem volt róla, miképp fogunk visszajutni Santiago de Chilébe, amikor itt végeztünk.
Hátamra vettem telepakolt zsákomat és elindultam egyenesen, amerre a fiatal régészek táborát sejtettem. André, aki szintén három nagy csomagot cipelt, órák óta most el?ször megszólalt.
– Jó felé megyünk, uram? – kérdezte.
– Biztos vagyok benne, André – válaszoltam. – Érzem a sült hús illatát.
Ez b?ven elég volt h?séges inasomnak, aki nagy léptekkel elindult mögöttem. Alig fél perc múlva egy gyönyör? tisztásra léptünk ki a s?r?n n?tt fák közül, ahol négy jókora sátor állt, középen pedig egy házilag készített grillrácson sül? hús illatozott. A t?z körül három fiatal srác üldögélt. Nem vették észre jöttünket, amíg bele nem botlottam a táboruk köré kifeszített acéldrótba, és ezzel meg nem szólaltattam a felakasztott, üres konzervdobozokat.
– Üdvözletem, emberek! – szóltam vidáman, ?k viszont nem ismertek fel sem engem, sem Andrét. Felpattantak, és nyársaikat fenyeget?en szegezték ránk.
– Maguk kicsodák? – kérdezte szigorúan egyikük, egy langaléta, sz?ke fickó. – És mit keresnek itt?
– Frank Wilson vagyok – mutatkoztam be, ahogy jobb helyeken illik. – Ez pedig a társam, André. – Játékosan összevontam a szemöldökömet. – Hát így illik fogadni a vendéget?
Erre aztán mindhárman letették a nyársakat, és segít?készen elvették a táskáinkat.
– Már vártuk önöket – mondta a langaléta fiatal-ember. – Épp jókor jöttek, perceken belül elkészül a vacsora.
Megfordultam, és diadalmasan a kifejezéstelen arcú Andréra mosolyogtam.
Kett?
A fiúk nagyon kedvesek voltak velünk, és megpróbálták a lehet? legtovább a gondtalanság látszatát kelteni, ez azonban nem nagyon sikerült nekik. Eleve a mosolyuk is olyan fanyar volt, mintha valaki egy cs?re töltött golyószóróval kényszerítette volna ?ket vidámságra. A hangulatról meg már ne is essék szó! Az olyan fagyos és szomorú volt, hogy ha nincs a tányéromon a frissen sült hús, hát el is sírom magam. Ínyencségem azonban visszatartott attól, hogy amíg az ebédemet majszolom kell? elfogultsággal, arról a bizonyos dologról beszéljünk, amiért Andréval Chilébe utaztunk.
A fiúk bizonyára nem sejtették, hogy az evés a gyengém, de talán mégis szándékos döntés volt részükr?l, hogy míg nem helyezem magam tökéletes kényelembe, ne foglalkozzunk semmi mással.
Ekkorra már ?k is bemutatkoztak nekünk. A langaléta, aranysz?ke fiatalembert Charlie Kentwoodnak hívták, ? volt mind?jük közül a legid?sebb – cirka huszonhárom éves. Nála pár hónappal volt fiatalabb Ray Dawson, akinek úgy festett a képe, akár egy él?halottnak: látszott, hogy napok óta nem alszik. Hármuk közül a legfiatalabbat Dan Ecklesnek hívták, ? megállás nélkül egy fogpiszkálót rágcsált. Épp hogy csak evés közben nem volt a szájában.
Míg minden egyes falatot százszor is kiélveztem, végiggondoltam az utóbbi napok eseményeit.
Minden Lord Osvelt telefonhívásával kezd?dött. Amikor André bejelentette, hogy a lord van a telefonnál, hatalmasat sóhajtottam, hiszen tudtam, hogy valami nagyon rossz történt. Lord Osvelt eleve ódzkodik a telefontól, ugyanis személytelen, felesleges dolognak tartja. Az ismer?sei mind tudják, hogy ha valamelyik lakája telefonál, nagy baj van. Ha pedig maga Lord Osvelt van a vonalban, hát akkor még nagyobb.
Engem Lord Osvelt hívott fel, személyesen…
Amikor elmondta, mir?l is van szó, el?ször nem akartam elvállalni. Úgy éreztem, elegem van az efféle kalandokból, és felvetettem neki, hogy valaki más talán alkalmasabb lenne a feladatra. Amikor viszont a hajót is megemlítette, szinte azonnal igent mondtam. Másnap már a repül?n ültem Andréval, és felemás érzésekkel és gondolatokkal vártam, hogy leszálljunk Santiago de Chilében. Onnan aztán egy taxisof?r elvitt minket a legkihaltabb faluig, ahol összeakadtunk Juannal, a kopott, b?zl? tragacs foghíjas sof?rével. Rajta kívül csak Josénak, a nagybátyjának volt autója, de azt pár nappal korábban megdézsmálták a tehenek, úgyhogy nem volt választásunk. A taxis nem volt hajlandó tovább menni, hiszen elfogyott az út, Juan viszont nem látta akadályát a fuvarnak, és kétezer pesóért vállalta, hogy elhoz minket erre a partszakaszra.
Ezekre a dolgokra gondoltam, míg lassan rágtam az ízletes húst, és bár ilyesmi kívánságom már nem egyszer akadt, most mégis minden eddiginél jobban szerettem volna, ha az étel soha nem fogy el, és nem kell megszólalnom.
Két falat közt körbepislogtam, hogy feltérképezzem a közvetlen környezetet. A tábor környékén még f?csomó is alig akadt, a puszta, kavicsos talajról mintha a srácok irtották volna ki az él?világot. A jókora négyzetre kifeszített acéldrót körül azonban rögtön a sötét erd? következett, minden oldalról. Nyugatra csak pár sor fa és bokor állt, mögötte a sivár, homokos tengerpart húzódott. Minden más irányba csak a sötét erd? látszott, a vadon, mely semmi jót nem ígért…
Végül aztán mégiscsak elfogyott a frissensült, és én kénytelen voltam komoly képet vágva, homlokráncolva a harvardi diákok elé állni.
– Na, fiúk – szólaltam meg halkan, gyászosan. – Hol van az a holttest?
Három
Ez aztán gyökeresen megváltoztatta a hangulatot. Charlie, Ray és Dan ábrázata eddig sem volt kimondottan boldog és elégedett, most azonban mintha sötét viharfelh? takarta volna el mind?jük ábrázatát.
– Azt hiszem, el?ször beszélnünk kéne – mondta a nyúzott kép? Ray Dawson. – Jöjjenek, igyunk valamit.
– Engedelmével, uram – szólalt meg André -, én addig felállítanám a sátrat.
– Tegye azt, André – bólintottam, és a fiúk nyomában beléptem a legnagyobb sátorba.
Leültünk az el?készített, kényelmes ül?párnákra, Ray pedig egy üveg konyakot halászott el? valahonnan.
– Köszönöm, de nem kérek – utasítottam vissza az italt. – Csak nagyon ritka alkalmakkor iszom alkoholt.
– Ásványvizet önthetek?
– Az tökéletes lesz – mondtam, majd amikor az él?halott Ray is helyet foglalt az egyik párnán, úgy éreztem, elkezdhetem a nyomozást.
Bele a közepébe, ahogy régi egyetemi tanárom szokta volt mondani.
– Nos, uraim, meséljenek! – szóltam. – Minden egyes részletr?l tudni akarok.
– Lord Osvelt nem világosította fel? – kérdezte fogpiszkálóját rágcsálva Dan Eckles, a legfiatalabb régészpalánta.
– Lord Osvelt nagyjából felvázolta, hogy mir?l van szó, de a részleteket nem taglalta. Kérem, mindent mondjanak el, ami magukkal történt, attól kezdve, hogy megszervezték ezt az egész kincskeresést.
A három fiú összenézett, lehúzták a konyakju-kat – én az ásványvizemet -, aztán a langaléta Charlie Kentwood kezdett beszélni.
– Fél évvel ezel?tt kezd?dött – mondta. – Dan és én az egyetem könyvtárában ültünk… a Harvardon, ahova járunk. Szóval, akkor már egy hónapja a mániánk volt, hogy naponta bejártunk a könyvtárba, és minden iratot, minden dokumentumot áttanulmányoztunk, hátha ráakadunk valami olyan kincsre, amit még el?ttünk senki nem talált meg. Persze számtalan ilyen van, de mi reálisan gondolkodtunk, és csak olyasmibe akartuk belevágni a fejszénket, a-mi nem bizonyul túlságosan nagy fának.
– Amivel mi is elbírunk – egyszer?sítette le Dan Eckles.
– Igen – bólintott Charlie. – Fél évvel ezel?tt végre ráakadtam valamire. Egy elsüllyedt kincseshajóra, mégpedig itt, Chile partjainál. Furcsának t?nik, de eddig mintha valahogy senkit sem érdekelt volna.
– Gondoljon csak bele! – mondta Ray Dawson. – Nyilvántartásban van egy kincseshajó, de még senkinek nem jutott eszébe, hogy a felszínre hozza!
– És maguk úgy gondolták – szóltam halkan -, hogy világhírt csinálnak vele.
– Tudjuk, hogy mit gondol – mondta Charlie. – Azt gondolja, hogy ha eddig senkit sem érdekelt, valószín?leg ezután sem fog.
Sokatmondóan megvontam a vállam.
– Ne hamarkodja el az ítéletét, Mr. Wilson! – állt fel Dan és öntött még egy kört. – Hány ilyen volt már? Valószín?leg nem tud róla, hiszen nem ért a régészethez, de…
– Diplomás archeológus vagyok – szakítottam félbe. – Tudom, hogy mir?l beszélnek, a történtek fényében azonban már minden máshogy néz ki.
– De akkor még jól festettek a dolgok!
– Csodásan! – tette hozzá Ray és az arca, ha egyáltalán lehetséges, most még az eddiginél is kialvatlanabbnak t?nt.
– Rendben van – intettem sóhajtva. – Mondják tovább!
Egymásra néztek, aztán ismét Charlie szólalt meg, aki afféle vezér, szellemi vezet? lehetett köztük. Nyilván egyenl?ek voltak, nem oszlottak kasztokban háromfelé, az aranyhajú fickó mégis valahogy kirítt a többiek közül, mintha magától értet?d?en mindig az lenne, amit ? mond…
– Gondoltam, ha itt ez a hajó, valószín?leg megyünk vele valamire. Nem a világhírr?l volt itt szó, legalábbis nem els?sorban. Hiszen maga is tudja, hogy minden csoda három napig tart. Az a helyzet, hogy egyetlen évünk van hátra egyetemistaként, és rengeteget javítana az átlagunkon, ha feltárnánk egy ismeretlen kincsesbárkát. Gondoljon csak bele! Kitüntetéssel végeznénk, és a múzeumok meg az egyetemek tálcán kínálnák a munkalehet?ségeket!
Nem akartam elrontani a kedvét, de nyilván nem vágta még pofon az élet. Pontosabban egyszer már igen, mégpedig amikor a gyilkosság történt, itt azonban még nem tartottunk. Ezek a fiatal régész-palánták még olyan álmokat dédelgettek, hogy ha feltárnak egy kincseshajót, ami eddig senkit sem érdekelt, akkor egyb?l isteni fény fogja ?ket körülragyogni.
Mint már említettem, jómagam is régészként diplomáztam, de csaknem éhen haltam. Ha nincsenek otthon a padláson azok a poros Sherlock Holmes-könyvek, talán már rég éhenpusztultam volna. Mivel azonban ott voltak, ismét beiratkoztam az egyetemre, ám ezúttal a kriminalisztikára. Né-hány év múlva egy lepattant, poros irodában üldögéltem, egy rozoga széken, egy még rozogább íróasztal mögött és megint ott voltam, ahol a régészeti diploma megszerzése után: az éhhalál küszöbén.
A segítség az utolsó pillanatban érkezett, méghozzá Lord Osvelt személyében, akinek elrabolták a felbecsülhetetlen érték? domborm?-kollekcióját. Megkaptam az ügyet és saját magamat is meglepve vele, tökéletesen megoldottam.
Ezután évekig simán ment minden: átköltöztem a poros irodából egy sokkal szebb épületbe, tölgyfa íróasztal mögött ültem, kényelmes, b?r karosszékben és nagyjából kéthetente érkezett egy-egy zsíros falat. Szó, mi szó, Lord Osveltnek köszönhettem a karrieremet…
Aztán, mintegy nyolc évvel az els? megbízatás után, a lord ismét felkeresett. Most sokkal nagyobb veszélyben volt, mint legel?ször és az ügy is sokkal bonyolultabbnak t?nt. De mivel ?t a végtelenségig tiszteltem, felkötöttem a gatyámat és nekigyürk?ztem a feladatnak. Hadd ne bocsátkozzam részletek-be, a lényeg az, hogy az ügy egyre bonyolultabbá és veszélyesebbé vált, és végül én magam is életveszélybe kerültem. Aztán mégis megmentettem Lord Osveltet, az ? unokahúgát és a lord teljes vagyonát. Most fordult a kocka, és Lord Osvelt köszönhette nekem az életét. Így aztán, mint a mesében, a lord megajándékozott. Kaptam egy tágas házat Kaliforniában, és hozzá egy nagy rakás pénzt – le sem merem írni, hogy mennyit!
Ma már ugyan nem dolgozom az irodámban, és nem kapok kéthetente újabb megbízást, de ?szintén szólva, erre nincs is szükségem. A magánnyomozói engedélyem is lejárt már, de nagy ritkán azért még elvállalok egy-egy feladatot. Azaz kizárólag olyankor, ha Lord Osvelt kér meg valamire, és ha kincs is van a dologban. Ilyenkor egy centet sem kérek a szolgáltatásaimért, hiszen már nem vagyok hivatalos magánnyomozó, csak a lord iránti tiszteletem és a kincskeresési vágyam hajt. Mert a régészi diplomát sem felejtettem el, és nem is dobtam sutba: ott lóg a dolgozószobám falán, a mentalitás meg a lelkem mélyén lappang, és néha nagyon nagy lángra lobban. Még most is ugyanúgy vonzódom a rejtélyes kincsekhez, mint kissrác koromban, ám most – hála Lord Osveltnek – még azt is megengedhetem magamnak, hogy ilyesmivel foglalkozzam, és ugor-jak a kincsszagra, mint a vadászeb…
– Szóval úgy gondolták, szereznek néhány plusz pontot a diplomájukhoz – tértem vissza a beszélgetésbe.
– Pontosan – bólogatott aranyfény? fejével a langaléta Charlie. – Úgyhogy szerveztünk egy kisebb expedíciót, ide Chilébe, hogy a lehet? legrészletesebben feltárjuk a bárkát.
– Amint meghallottam, hogy Charlie és Dan mi-re készülnek, azonnal jelentkeztem – mesélte Ray. – Majd kicsit kés?bb jelentkezett… Lucy is.
Ahogy kimondta a lány nevét, ismét egy fokkal komorabb lett a hangulat.
– Lucy? – kérdeztem, csak hogy megolajozzam a gépezetet, és ne akadjon meg a beszélgetés.
– Lucy Ortega – szólalt meg kissé rekedten Charlie. – ?volt a legokosabb köztünk. Igaz, egy évvel meg is el?zött minket: ? már végzett az egyetemen.
– El?ször kizárólag fiúkat akartunk a csapatba – mondta Dan Eckles. – De ? mindenképp csatlakozni akart. Rágta a fülünket, folyton zaklatott minket. Reggel, ebédnél, délután… Amikor már egy ideje sorozatosan visszautasítottuk, egy éjjel mindhármunkat felhívott, úgy hajnali kett? körül, szóval még aludni sem hagyott minket! Azt mondta, hiányzik neki a nagy kaland, amit már négy éve keres, és szégyellné úgy otthagyni a Harvardot, hogy nem élt át efféle… izgalmat.
– Azt mondta – sóhajtott Charlie -, hogy ha már megkapta a diplomát, legalább ünnepelhesse meg valahogy. Mi meg végül… belementünk.
Újra gyászos csend lett.
– Mondja csak, Mr. Wilson… – szólalt meg halkan Ray. – Ugye, a mi hibánk?
Ã??szinte harag öntött el. Felpattantam a párnámról, és önkéntelenül bár, de kiabálni kezdtem.
– Ezt meg ne halljam mégegyszer! – rivalltam a megszeppent fiúkra. – Hogy képzelhetik, hogy a maguk hibájából történt?! Hiszen nem is akarták, hogy Lucy Ortega magukkal jöjjön!
– De végül megengedtük…
– De maguk nem Lucy szülei – magyaráztam kissé csendesebben. – Lucy önálló gondolkodású, feln?tt n? volt, és maguk nem tilthattak meg neki semmit! Értik? Nem a maguk hibája.
– De hát akkor kié? – kérdezte savanyúan Ray.
– Azért vagyok itt, hogy ezt kiderítsem – mondtam, az igazságnak megfelel?en. – Úgyhogy inkább azt mondják el, hogyan halt meg Lucy!
– Összesen három napja voltunk itt – mesélte Dan. – Felvertük a tábort, feltérképeztük a területet. Els? nap csak ettünk-ittunk, aztán másnap megkezdtük a munkát. Ásogattunk, jeleket kerestünk, nem igazán tudtuk, miképp fogjunk hozzá a tényleges munkához. Aztán Lucy talált… egy gombot.
– Egy gombot? – visszhangoztam. – Miféle gombot?
– Nem tudjuk, csak egyszer mutatta meg. Teljesen kopott volt, el?ször azt hittük, hogy valami ezüstérme lehet. Aztán rájöttünk, hogy csak olcsó alumínium-ötvözet, ami valószín?leg egy gomb lehetett.
– Milyen régi volt?
– Sajnos csak alapfelszerelésünk van – mondta Ray Dawson. – Nincsenek kormeghatározó berendezéseink meg ilyesmi, csak néhány lapát, ecsetek, a legegyszer?bb búvárruhák… Azt hiszem – nézett rám fanyar mosollyal -, az egyetem nem vett minket olyan komolyan, mint szerettük volna. Míg mi komoly kutatómunkának neveztük az expedíciót, ?k sokkal inkább csak nyári praxisnak tekintették, és nem is támogattak minket valami hatalmas összeggel. Így aztán, komoly m?szerek híján a gomb ugyanúgy lehetett háromszáz éves, mint harminc.
– Aznap este pezsg?t bontottunk – vette át a szót Charlie Kentwood. – Bárhogy is, azért mégis az els? közös leletünk, nem igaz? Megbeszéltük, hogy reggel ásót ragadunk, és feltúrjuk azt a területet, ahol Lucy a gombot találta. Reggel aztán… – Charlie hangja hirtelen elcsuklott.
– Reggel aztán Lucy nagyon korán elindult – folytatta helyette Ray. – Mi még javában aludtunk, amikor ? már megkezdte az aznapi munkát a terepen. Tudja, Mr. Wilson, Lucy Ortega nagyon szerette megmutatni, hogy ? milyen er?s. Hogy n? létére jobb, mint mi vagyunk. Nem akarom bírálni, de ha akkor együtt megyünk… – Szomorúan csóválta lehajtott fejét. – Ha akkor együtt megyünk, és nem egyedül bóklászik el, Lucy még ma is élne. Hiszen mi elhittük neki, hogy er?s és hogy… – Lemondóan legyintett.
– Mi történt? – kérdeztem. – Hogy találtak rá?
– Csak valamikor fél tíz körül mentünk ki a terepre – mondta Charlie. – Emlékszem, még viccel?dtünk is, hogy Lucy már biztos felásta a fél dzsungelt, és nekünk nem hagy munkát. De aztán csak egy kis dombocskát találtunk…
– És Lucy hol volt?
– Hogy hol volt? – Charlie hangja enyhén reszketett a kellemetlen emlék hatására. – A domb alatt, Mr. Wilson. Valaki elásta.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: Francis W. Scott
