Az ajtón túl
Penészbe burkolt, sárguló falak
minden sóhajjal egyre jobban nyomnak,
skatulyámból kiárad a dohszag,
-őrjítő csend, a zord világ hallgat-
emlékképben szerte foszlik a szín
egyre marcangol a megidézett kín,
lepergett homok apró szemén
halványul a lét – az egykor büszke Én-
most ráncok mélyén bújik a mosoly
szikrát mégsem szór a szem – bár komoly-
s mint a pók hófehér szálat sző
az elmúlásban bölccsé tévő idő.
Szabadság íze szám sarkán édes
– az ajtó nyitva- a túl messzi, széles,
hívó szava cseng, akár a visszhang.
Mit nékem vagyon? Ott mit sem ér a rang!
Zúg a harang ütve hosszú percet,
setét falak közt pajzsként nyújtva hitet.
Már tisztán látok. A felismerés,
mint éles tőr hasít belém – oly érzés-
hiszek. Tudom a való múlandó
tenyeredben lényem puszta halandó
s ha majd mézíz ajkad csókkal lehel
e torz világra már a túlról figyel.
Legutóbbi módosítás: 2017.11.05. @ 16:10 :: Németh Alexandra Zita