Kádár Sára Hajnalka : Egy szívvel, egy lélekkel csürrents!

Nyomtatás

Egyhangú nyugalommal ringatta a vonat. A fülkében magában üldögélt, lenyűgözve bámulta a tovasuhanó tájat, bár többször járt erre, s lelkét még mindig megigézte a látvány mennyei csodája. Méregzöld hegyek merengtek feléje a távolból, lágyan hullámoztak a dombok, tarka virágos mező futott versenyt az ablakkal, néha egy-egy fa suhant el, nyulat rejtő bokor, s az ég kékje alatt madarak röpültek a messzeségbe. Hosszú füttyszó törte meg az ábrándos hangulatot, villanyoszlopok, házak közt lassított, majd nagyot rándulva megállt a vonat. Sietős, izgatott utasok kapaszkodtak fel a vagonba.

— Jó napot adjon Isten, szabad-e? — és választ se várva letelepedtek az újonnan érkezettek.

Ösztönösen húzódott összébb a helyén, amíg elhelyezték csomagjaikat, és elfoglalták helyüket az utasok. Vidám fütty hasított a levegőbe, s máris csattogtak a kerekek. Bámult kifele, de valahogy elillant a csendes nyugalom.

— Ha nem sértem meg, hova utazik?  — ocsúdott fel a kérdésre.

— Hazamegyek Nagyrétre, a szülőfalumba.

— Nagyrétre? Nahát, szomszéd falusiak vagyunk! — melegedett fel a kíváncsiskodó hangja.

Korabéli, zömök, ismerősnek tűnő ember nézett rá. Ekkor hirtelen felvillant benne egy régi kép.

— Csak nem? Te vagy, Jani? Kovács Jani, Kisrétről? — húzódott széles kacagásra a szája. — Székely Dezső vagyok, emlékszel? Egy iskolába jártunk Nagyréten.

— Dezső! Dezsőkém, há’ mán hogyne emlékeznék! — és a felismerés öröme vállveregetős ölelkezésben pecsételődött meg.

— Az én falum hezzátok, Nagyréthez tartozott, egy-egy órát gyalogoltunk oda naponta az iskola mián.  De rég es vót! Kicsi a világ, s hogy elvesztünk benne!  — szorongatták egymás kezét.

— De mutassam bé a nejem, Kati, s a fiam, Gergő — jutott eszébe az illem.

Belemelegedtek az emlékezésbe, ha már ilyen szépen egymásra találtak. Jóféle szilvórium került elő, hagyma, szalonna ujjnyi húsosan, mellé jó házi kenyér.

— Honnan jöttök ilyen finomságokkal?

— Rokoni látogatásból, Gyergyóból.

Hamar kiderült, hogy Dezső pedagógus a nagyvárosban, Jani meg saját földjén gazdálkodik a szülőfalujában. Megoldódott a nyelvük, és áradt, dagadt a múlt emlékeinek patakja.

— Legyesek! 

— Csürrentősök*! — kiáltottak egymás szavába vágva, s féktelenül kacagtak.

Kati, a gyergyói feleség nem értette a dolgot, s kérdően nézett rájuk.

— Mondjad te elébb, Dezső! — alig bírta megfékezni Jani a nagy nevetését.

— Csak mendemonda, de ráragadt a falunkra a csúfnév. Az úgy történt, hogy — valamikor régen nyár idejében — igencsak ellepték a legyek a falut. Nem volt nyugta embernek, állatnak, ha nem vigyázott a falatozó, még ingyen húst is szolgáltattak. Mindenfélét kipróbáltak már a jó falusiak, de mintha megkétszereződött volna a számuk. Mitévők legyenek, tanácskoztak úton-útfélen. Sőt már a községházán is szóba hozták a dolgot. Aztán megtalálták a legyek ellenszerét! Az öreg bíró, a legrangosabb, kiadta parancsba, hogy mindenki hajtsa fel a legyeket a padlásra, és vegyék el onnan a létrát. Igen ám, de a legyeknek szárnyuk van, nem kellett nekik a létra. Azóta lettünk mi, nagyrétiek, Legyesek.

Jobbra-balra dőltek a kacagástól, még a könny is kicsordult a szemükből!

— No, most meséld el a ti esetetek, az még cifrább, Csürrentős! — incselkedett Dezső.

— A miénkek se vótak különbek. Tudjátok, hogy a falucskát dombok aljára ragasztották az ősök, és az egyik részén sziklás, üreges ódal húzódott. Szeles üdőkben ijesztő hangokat hozott a szél onnan. Rettegtek is az atyafiak. Lüdvérc* rejtőzik ott, vélték. Ki kell kergetni onnan, mielőtt kárt hoz a falura, határozták el. Másnapra odahíttak minden élő-mozgó embert a domb alá. Így es lett, s amikor a bíró elkiájtotta, hogy „egy szívvel, egy lélekkel csürrents!” nagy kiábálással, edények, vidrek kongatásával ijesztették a lüdvércet. Hiába, mert az üreges, sziklás ódalon a szél továbbra is kísértette a jámborokot.

Zengett a fülke a nevetéstől! Az emlékek meg kifogyhatatlanok voltak. Az idő is észrevétlenül rohant, s egyszeriben feltűntek a honi dombok, elébük futott az ismerős, kedves kis vasúti megálló.

 A régi emlékek, az otthon közelsége csodálatos érzést lopott a szívükbe. Vidáman kászálódtak le a vonatról.

— * —

*csürrents — tájszó, vadra rivall, kiabál, *lüdvérc — lidérc

üdő — idő, vider — veder, kiájtotta — kiáltotta, ódal — oldal, hezzátok — hozzátok… székely tájszavak

A falvak léteznek Erdélyben, a Székelyföldön más nevekkel.