… a múlást
Májusi vihar, mennydörgés, cikázó villámok. Csattanás.
Felriad. Jaj, a gyerekeknél leesett valami!
Gyorsan a szomszéd szobába siet, betekint. Békésen alvók.
Visszafelé az előszobánál kicsit megáll, a fürdőszobából fény szűrődik, valaki égve felejtette a villanyt. Benéz, mielőtt lekapcsolná. A férje áll a tükör előtt, felöltözve, akárcsak reggel lenne, az arcán borotvahab. Szót sem váltottak. Mielőtt lefekszik, ránéz a kis szekrényen álló órára, éjfél van.
Záporeső csapdossa az ablakot. Kicsit tűnődik a késői borotválkozás miatt. Majd holnap — gondolja —, és elalszik.
Reggel mindenki siet, a két nagyobb gyerek iskolába, a kicsit ő viszi az óvodába. Az iskolások — szokás szerint — elviszik az éthordót a nagyszülőknek. Ő főz, egyikük diétára szorul.
A reggeli teendők után otthon tölt még kis időt, közben eszébe jut, amit az édesanyjának ígért, benéz hozzá valamelyik nap, az órán látja, van még ideje tanítás előtt. Az iskolai jegyzeteit pakolgatja, amikor nyílik az ajtó.
A férje érkezik, gyorsan magához veszi a tízóraiját. Sohasem fordult még elő hasonló a délelőtti órákban… különösen néz. Mentegetőzik, véletlenül a konyhaasztalon felejtette, és az italokat is viszi a hűtőből. Hiszen ma van a névnapja, ünnepelnek a munkahelyén.
Majd este mi is, gondolja. Pár jelentéktelen mondatot váltanak.
Közben múlik az idő, már autóval kell indulnia, és a tervezett látogatás is elmarad. Pótolni fogom, ígéri magának.
Szokásos munkanap, gyerekzsivaj körülötte.
Délután először a férje munkahelyére megy, ő korábban végez, aztán kiderül, az apa még reggel megbeszélte a gyerekekkel, hogy egyedül mennek haza, a kicsit is viszik az oviból.
Marad a szülők látogatása. Ketten mennek.
Csukott kapu fogadja őket, bejutni sem lehet, nem nyílik a zár. Valami akadályozza belülről. Nemsokára kijön a szomszéd is az utcára.
— Ma még nem láttam őket, a levélajtó is csukva. A papa barátja is sokáig zörgetett délelőtt, de hiába — mondja és vár, kíváncsian néz.
A férj kaput nyit, ismeri azt a kis billenthető kampót, ami összetartja. Bemennek.
A lakás ajtaja — az a bizonyos levélajtó —, ami az udvarra nyílik, érintetlen. Előtte az éthordó. A férfi kinyit minden ajtót, bemegy. Ö csak betekint. A nyitott ajtókon át az édesapja ágyát látja. A takaró alól kilógó lábát… hófehér.
Riadtan megáll. A férje kilép, mond valamit, alig érti. Csak egy szó marad: meghaltak.
Zsibbadni kezd a keze, lába.
Kinyitja az udvari csapot, vizet csorgat a kezére. Valamit érezni akar, a zsibbadás nem szűnik.
Szótlanul beül az autóba.
— Ne vezess, majd én! — mondja a férje, de ő nem is hallja.
A rendőrségen közli a tényeket, aztán az utasítás pattog a fülében:
— Gyilkosság történt, kérem lezárni a környéket! Helyszínelőket kérek!
Mondana még valamit, de zsibbad a nyelve…
— Nem tudok beszélni… — suttogja.
— Vigye be a kórházba, a sürgősségire! — néz a főkapitány a férjre.
Kórház. Vérnyomásmérés, seduxen injekció vénásan.
— Sírni szeretnék, de nem tudok, kérek valamilyen gyógyszert, hogy legalább…!
Azóta sem sikerült ‘az’ a sírás, nem!
Sohasem volt rá idő. Másokkal kellett törődnie, mások sorsával, saját és mások gyerekeivel.
A nyomozás aztán feltárta a részleteket: a gyilkosság éjfél plusz-mínusz egy óra eltéréssel történt, a gyerekek nem tudták nyitni a kaput, egyikük bemászott és az ajtó elé tette az éthordót, be akart menni, de a kislány — szerencsére — rászólt, siessen, elkésnek az iskolából.
A férj nem tudta magyarázatát adni a szokatlan délelőtti látogatásának, maradt a következtetés… hátráltatni őt az eset felfedezésében… és még valami: ok nélküli, beteges féltékenység.
Volt még számtalan egyéb körülmény, nem lényegesek.
Sok év múlt el azóta, de sohasem fog elsimulni, feloldódni az akkori érzés, megfakulni a fájdalom.
A főszereplő?
Éveket élt egyedül, gyakran gondol egy versre:
„Egyedül felérni ésszel a múlást,
azt, ami van, és azt, mi lesz még?!
Jaj, nem! Végül nem bán már az ember semmit, semmit,
— azt se, hogy szeressék…”
— Váci Mihály —
Legutóbbi módosítás: 2017.05.24. @ 10:18 :: Sonkoly Éva
