Csaban és Alp „párbaja” akkora port kavart fel, hogy napok múltán is azt tárgyalták az orduban. Többen a gyermekek lefegyverzését szorgalmazták, mások támogatták Bolan ötletét. Végül Sári Kán áldását adta rá, de még azután sem nyugodtak meg a kedélyek s a felkavart vihar így a néhány nap múlva megérkező Arüszlán fülébe is eljutott.
— S milyen büntetést kaptak? — kérdezte a történet hallatán.
Bolan hosszabb szünet után válaszolt, mialatt szúrós tekintettel nézett Arüszlan szemébe, mintha olvasni akarna gondolatai közt.
— Semmilyent. Kibékítettem őket — felelte sötét tekintettel.
— Mi lesz, ha bárki büntetlenül csúfot űzhet a kán unokájából? Mi lesz, ha bárki büntetlenül fegyvert emelhet az ordu egyik vezérének fiára? Ha jól értettem, Levent mergennek nincs utóda! Miként fogsz rendet tartani, ha a fiadat bárki lekaszabolhatja? — emelte fel a hangját. — Én az ilyent nem fogom tűrni!
— Az én tekintélyemet ne féltsd! És egyelőre csak egy mergen vagy, és nem ezé az ordué!
A jelenlevőkben meghűlt a vér, egyeseknek Ayi halála jutott eszébe. Arüszlán is többször győzött a Teremtés Ünnepe alkalmával tartott viadalokon, saját ordujában, akárcsak Ayi. Aki halott… Ám a két szem összevillanásán kívül egyéb nem történt. Bolan hátat fordított, majd faképnél hagyta a kán jövendő vejét.
Babba aggódva faggatta ki férjét, amikor hozzá eljutott az eset híre, főleg, mert nem azonnal számolt be róla.
— Igazad volt… Hogy is mondtad? Egy gyermeknek és egy ebnek kitűnő megérzései lehetnek. Nem tetszik nekem az az ember. Nem tudom megmondani miért, de… Talán mert mindent fenyegetéssel és büntetéssel akar megoldani. Én emlékszem Orhan Kán korára… Tőle féltek az emberek. Fiát, Sári Kánt szeretik… De attól félek, ez Orhan Kánon túltesz majd.
Börűnek nem kellett magyarázni, mert a hosszú idő után — amíg nem látta Arüszlánt — sem változott róla véleménye. S hiába beszéltek lelkére, az öntörvényű farkasivadék hajthatatlan maradt. Vicsorgott, ahányszor a férfi közeledni próbált az általa őrzött jurtához.
Mintha Börűtől kért volna tanácsot, Dilay véleménye sem változott irányában. Az újabb lekenyerezés, pontosabban lépesmézezés is kudarcot vallott. Tovább már nem lehetett halogatni a nagy hír közlését: Anája férjhez megy, és ő lesz a mostohaatyja. Ilkay, Ela kánbikeh és Sári Kán is hiába reménykedtek, a kislány a tőle telhető legkategorikusabban jelentette ki, neki ez az undok alak ne legyen a mostohaatyja.
Hát igen, ha valaki kán és mergen unokája, ráadásul atyja meghalt, annak kijárt a kényeztetés időszámításunk előtti első évezred derekán is, s a féken tartott nyelv az ilyennek ritkán erőssége… S hogy a vadlúd legyen jó kövér, a kislány szájából felhangzott a rettegett kérdés:
— Nekem miért nincs igazi atám?
Erről soha nem beszéltek előtte. Amíg baba volt, nem sok értelme lett volna, amikor már beszélni tudott, akkor felmerült Bolan és Ilkay házasságának lehetősége… Utána már a két gyermek barátsága miatt halogatták a felvilágosítást. Ami azt illeti, Babbáék is kerülték Csaban előtt a témát, tiszteletben tartva Ilkayék titkolózását. Amúgy sem gyermekfülnek való az ilyen történet. Arüszlán viszont, amíg Ilkayék egymásra néztek: „Na, ki mondja meg neki, és hogyan?”, magára vette a felelősséget. Ha már leendő családja ennyire határozatlan…
— Mert Bolan megölte.
— Hazudsz! Hazudsz! Ő jó ember! Hazuudsz! — visította Dilay, majd kirohant a jurtából. Arüszlán állt legközelebb a kijárathoz, ő ugrott utána, megállítani nem tudta.
— Állj meg! Állj meg, Dilay!
Nem érte utol, a kislány pedig meg sem állt Bolanék jurtájáig. Arüszlán nem tudta követni, mert Börű, látva a menekülő kislányt még a tőle megszokottnál is fenyegetőbben ugrott közéjük, megálljt parancsolva az általa kijelölt határvonalon. Ilkay közbelépésére az eb letett a tettlegességről, de ezúttal őt sem engedte Dilayhoz. Babba is hiába lépett ki a jurtából és próbálta szép szóval csitítani, az öntörvényű farkasivadék nem tágított. Vérfagyasztóan hörgő morgását és ijesztő agyarai mutogatását nem hagyta abba.
— Beszélek én vele. Ha megnyugodott, hazahozom — nyugtatta Babba Ilkayt, s míg a kislányt beterelte jurtájukba, arra gondolt, be jó, hogy Csaban elvitte a patakon túlra a kishúgát lepkét nézni.
Ölbe vette Dilayt, kedvesen kezdte faggatni, mi történt. Amikor a sírógörcsben levegőért kapkodó gyermek elkapott szavaiból kihámozta az eseményeket, neki is gombóc nőtt a torkában. Most légy okos, Babba!
— U-hu-gye-he ne-hem-i-hi-ga-haz? — könyörgött.
Babba mély lélegzetet vett és sóhajtott egyet, mielőtt válaszolt.
— Tudod, atyád heves indulatos ember volt, és nagyon szerette öccsét, Emrét. Meg akarta bosszulni halálát. Tudja meg mindenki, az ő családját nem szabad bántani! Bolan az én védelmemre kelt… Nem akarta megölni, de engem kellett védenie, majd már saját magát is… Életre-halálra ment a küzdelem. Egyiknek meg kellett halnia. És bár azelőtt egyszer legyőzte Bolant, akkor, ott atád maradt alul.
— Te-he ölte-hed meg Emré-hét? — szörnyülködött a kislány. Mi derül még itt ki? Itt mindenki gyilkos? A számára olyan kedves emberek mind?
— Én is harcban… Megtámadtak… El akartak rabolni. Mi védekeztünk. Meg akarta ölni az öcsémet. Harc közben… — magyarázkodott.
A kislány tágra nyílt szemekkel nézett szembe azzal, akit annyira szeretett, mert annyira kedves vele mindig, most pedig beismerte, gyilkos… Nem, nem lehet… Hitetlenkedése közepette próbálta összerakni az eseményeket… Emre haláláról és Babba elrablásáról már hallott elejtett szavakat.
— Ez a-ha-kkor történt, amikor Bo-ho-lan elrabolt, ho-ogy a felesége le-hegyél?
— Igen… És harcoltunk, mint akkor, amikor megtámadták az ordut. Emlékszel?
Lehet azt a rémületet elfelejteni?
— Amikor Csa-ha-bannal e-hegyütt megmen-te-he-tt-étek Bolant?
Na, igen, erről hallott. Látni, ugyan csak a halottakat látta, mert annak idején rémülten rejtőztek Anával a jurta mélyén, amíg a harcok folytak.
— És akkor Csa-ha-ban is meg-ha-halhatott volna, amikor A-halp…
— Igen, de ő győzött a végén… — próbálta Babba megnyugtatni.
— De Alp nem ha-alt meg!
— Mert Csabannak nincs igazi fegyvere. Az övé fából van. Azzal nem lehet ölni.
— De ő meg-ha-halhatott volna? A-halpnak igazi ka-ha-rdja van!
— Meg. Ezért avatkozott közbe Levent mergen is… Jól tudja, mekkora tragédia lehet egy ilyen harcból. Látod, ők is kibékültek Bolannal… Ő nem rossz ember…
— Tu-hu-dom! — kapaszkodott Babbára erősen. — Arüszlan a rossz. Nem a-ha-karom, hogy ő legyen az atám!
— Miért? Ő mit mondott?
— Hogy… — állt meg a kislány a mondat közepén zavartan. Miként lehet elmagyarázni, pláne gyermekfejjel, hogy „megölte”, azt sokféleképpen lehet kiejteni, és Arüszlán úgy mondta, „Bolan atyád gyilkosa…”
— Az igazat mondta, látod, de te elfutottál, mielőtt elmagyarázták volna, mi történt igazából. Gyere, vigyelek Anádhoz!
Ilkay, aki időközben visszakísérte vőlegényét a káni jurtába, már jött, hátha egyedül meg tudja közelíteni kislányát. Ezúttal Börűnek nem volt kifogása jelenléte ellen. Babba átadta az ölében hozott Dilayt.
— Megnyugodott egy picit…
— Mit mondtál neki?
— Az igazat. Amit nem kellett volna elhallgatni előle. Párbajoztak, Bolannak nem volt választása, nem akarta megölni… és sajnálja. És azt is, miként halt meg Emre. És mi megbocsátottunk egymásnak…
— Köszönöm — simogatta meg kislánya fejét, aki viszont már az úton a jurtájuk felé ismét rágyújtott:
— Nem a-ha-ka-ha-rom, hogy atám le-he-gyen az a… — ijedt meg a szótól, melyet épp ki akart mondani. — Utálo-hom!
Ám egy ilyen, egy egész nép jövőjét befolyásoló döntést, mint a kán lányának esküvője, ami egy örökös érdekében köttetett, nem dönthet el a gyermeksírás…
A téli napéjegyenlőség alkalmával Babba vezette le az egybekelést, ami a kám feladata. Nehéz szívvel, és rossz előérzettel. Talán ezért éltette hosszan Sári Kánt is, kívánva neki hosszú életet, s kemény áldkodásokat helyezett kilátásba annak, aki ártani akar neki, vagy családjának… Még Bolan is megbotránkozott ezen, főleg, miután Babba kám magyarázatot sem talált saját magatartására.
Arüszlán apósának nem panaszolhatta el felháborodását, mert hát mit sérelmezett volna? Hogy az ő esküvőjén apósát éltetik, és Tengri védelmébe ajánlják? Így inkább Levent mergentől érdeklődött, miféle szerzet ez a kám, aki ráadásul nő, és néha-néha hibásan is beszéli a baskort nyelvet? Levent mergen, aki sejtette, az új vővel kissé kiszorul a káni családból, egy ideje szintén töprengett a jeleneten. Így ezt felelte:
— Ne kezdj ki vele. Az egy bügü. Aki ujjat húzott vele, az mind megjárta. Emrét saját kezűleg ölte meg, Ayit, amint tudod, meggyilkoltatta Bolannal… Fiam először legyőzte, ő volt az erősebb, és ügyesebb, de akkor ott minden Babba szeme előtt történt…
Elmesélte a jüecsik támadását, és a hegyről leszórt „villámot”, a láttára hátraarcot csináló, már-már győztes porokat, a feltámasztott Karsa kámot, a biztos halálból visszahozott Börűt, amely kívánságára vérszomjas fenevaddá változik…
— Eddig csak annak lett baja, aki ártani akart neki. De jaj annak, aki kikezd vele. Tartsd távol tőle magad, azt tanácsolom.
Arüszlán hallott már néhány mesét, de először olyantól, aki személyesen át is élte. Elgondolkozott, de nem szólt többet. Ereka viszont, aki meghallotta a beszélgetést, nem hitt a fülének.
— Mi ütött beléd? — vonta kérdőre férjét, amikor négyszemközt maradtak.
— Eltöprengtem, mi lesz a sorsa Dilaynak, ha Ilkaynak kisfia születik… aki már nem lesz a mi unokánk…
Ereka csak hosszabb hallgatás után szólalt meg.
— S ha egyáltalán nem lesz gyermeke? Dilayt is alig tudta Babba megmenteni…
— Erre a helyzetre hagyományaink nem adnak támpontot. Ha Sári Kán meghal, Arüszlán átveszi a helyét. De ha Ilkaytól nem lesz gyermeke, akkor mi lesz, az jó kérdés. Arüszlan hozhat új asszonyt a házhoz, akitől lehet fiú utóda, de az nem Bas Kort Ana vérét hordozza már ereiben. Van egy féltestvér bátyja és egy unokaöccse… De ahhoz félre kellene állítania az unokánkat. De hát miért félünk tulajdonképpen?
— Mert Dilay utálja Arüszlánt!
— Végeredményben ez csak a gyermek ösztönös félelme a mostohától.
— Meg talán a Babbáé… Ne feledd, ő a kámunk… Talán többet tud nálunk. Érdeke nem fűződik hozzá. Bolan nem akart kán lenni. Ő pedig nem szeretné, ha ura feleségül venné Ilkayt — folytatta a gondolatot Ereka.
— Én mindenesetre nyitva tartom a szemem — fogadkozott Levent. — Bár lehet, csak rémeket látunk.
A következő napok eseményei pont a „csak rémeket látunk” feltételezést igazolták. Miután Ilkay és Dilay beköltöztek Arüszlan a káni jurta tőszomszédságágában felállított jurtájába, az ifjú vő látható erőfeszítéseket tett mostohalánya kegyeinek megszerzésére. Hiába minden igyekezet, minden közeledési kísérlete kudarcba fulladt. Ilkayt ez egyre jobban idegesítette, s nem egyszer ráförmedt kislányára, aki ettől egyáltalán nem kedvelte meg jobban mostohaapját, viszont panaszkodni hol Leventékhez, hol Babbáékhoz ment. Ez pedig feszültté tette Ilkaynak egyrészt egykori anyósáékhoz, másrészt Babbához való viszonyát. Viszont innen is, onnan is némileg megnyugodva tért haza a gyermek.
Tavasz felé aztán Ilkay és Arüszlán büszkén tették közhírré az asszonyka másállapotát. A káni székhelyt képező jenei orduban ez jó alkalom lett egy mulatságra. Örömhír ez nemcsak a kánnak, hanem az ordunak és az egész baskort népnek. A fiúgyermek utáni vágyakozás nem kerülte el a „csak” egy kislány, Dilay figyelmét. Még meg sem született testvére és máris véresen féltékeny lett rá. A hat telet megért kislányon Ela kánbikeh vette észre a magába zárt fájdalmat. Csak hosszas faggatás után vallotta be titkolt félelmét:
— Ha lesz öcsém, akkor Ana nem fog többé szeretni…
— Ez nem igaz! — próbálta nagymamája az általa kívánt irányba terelni a gyermeki érzelmeket. — Meglásd, milyen jó lesz, fogtok együtt játszani…
— De Ana többet nem engem fog szeretni…
Ebből pedig nem akadt érvelés, amivel ki lehetett billenteni. Bár Ela figyelt fel a gyermek aggodalmaira, amikor Ereka hozta szóba aggodalmait, élesen csattant fel:
— Azt hiszed, különbséget akarunk tenni unokáink között?
Az egykori anyatársak addigi jó viszonyába törés állt be. S Dilay minél többet panaszkodott Erekának, e repedés annál mélyebb és szélesebb lett. Nagy úr a bűntudat: Ilkay, ha lehet, még érzékenyebben reagált egykori anyósa aggodalmaira. Sejtette, kislánya Csabanéknál se burkolózik hallgatásba, ha a „pótanyuka” a rosszkedve iránt érdeklődik. S ha Babba nem is vonja kérdőre, gyermekeitől úgyis értesül arról, amit ők legszívesebben a családi szennyesládába rejtettek volna.
Ami azt illeti, nehéz helyzetben volt. Dilay nem épp a szófogadó, rendes kislányoktól elvárható módon viszonyult mostohaapjához. Férje pedig ilyenkor mindig ránézett mintha dühtől remegő ajkakkal azt mondaná: „Miért tűröd, hogy így viselkedjen velem?” Abban még első nap megegyezett a családi tanács, Arüszlán kerülje a fegyelmezést. Ám így a kislányban egyre erősödött az érzés: Ana őt nem szereti többé, hiszen állandóan mostohája pártját fogja, miatta fegyelmezi.
E hangulatban jött az ötlete Erekának és Leventnek, ajándékozzanak ebet a szeretetre éhes, elárvult unokájuknak. Dilay nagyon megörvendett a hosszúszőrű, borzos kis ebkölyöknek.
— Olyan, vagy, mint egy kis maci! (Ayi bala)
— Háát… Nem marad ilyen kicsi. Megnő hamar, meglátod. Nagy, erős csaban eb lesz belőle, aki a tulkok védelmében, ha kell, a kaplonnyal is felveszi a harcot.
— Vagy engem is megvédhet… — látott be a kislány a szavak mögé.
— Vagy téged… — mosolyodott el Levent, miközben büszkeség töltötte el unokája éles eszét látván. — Hogyan fogod hívni?
— Ayi bala… Ha a kis maci megnő, akkor Ayi lesz belőle! — nézett atyai nagyszüleire, mit szólnak hozzá. Erekának, könny szökött a szemébe. Csak akkor döbbent rá a kislány, hogy atája nevét adta az állatnak. Ajkába harapva fordult nagyapja felé, aki unokája pillantását kerülve, egy megreccsenő ág hallatán épp oldalra nézett. Dilay követte tekintetét, és Bolannal nézett szembe, akinek Levent mergennel volt megbeszélnivalója. A kislánynak eszébe jutott a halálos párbajuk. Nem futhat többé mindezek után Babbáékhoz vigaszt keresni!
— Az jó ötlet… — szólt közbe Bolan, aki az utolsó szavakat meghallotta. — Úgy fog majd vigyázni rád, amiképp atád tette volna…
A két férfi tekintete összevillant. Néha fölöslegesek a szavak.
Még nem született meg Ilkay és Arüszlán gyermeke, amikor kitört a viszály a szomszédos kirk küzöknél. Meghalt az öreg kán, és két feleségétől szinte napra egyidős fiai születtek. Mint ilyenkor lenni szokott, a káni cím követelői a határon túl kerestek segítséget. Sári Kán nem akart beleavatkozni, ám a vesztes fél baskort földre menekült. Azt már nem lehetett tűrni, hogy a csatározások itt folytatódjanak, pláne, miután gulyáikból pótolták élelmiszerkészleteiket, és az ezt rossz néven vevő csabanokat is leölték.
Sári Kán ezúttal nem hagyta védelem nélkül a káni ordut. Arüszlánt küldte maga helyett, és Bolan is itthon maradt, Levent vezette a jeneiket. Az óvatosság fölöslegesnek bizonyult, az ellenség nem próbálkozott hasonló csellel, mint Botond. A kirk küzöket hamar kitessékelték a területükről, és az új kánjukkal megkötötték a békét, kártérítést is kaptak tőle az okozott kárért. A vesztes, és alvezérei fejét viszont átadták a kirk küz kánnak.
Ám a csatában Levent mergen megsebesült. Amint hazaért, hívatták Babbát, aki rendszeres látogató lett a mergennél. Némileg felépült, de egy sérült, szenvedő ember maradt, nem lett többé árnyéka sem a régi önmagának.
Amikor még hazatérése napján Ereka késő este megjelent Babbáék jurtájában, a kám-asszony ijedten ugrott fel azt gondolva, Levent állapota fordult válságosra.
— Mi történt? — kérdezte.
— Nincs rosszabbul, de gyere át, hadd gondolják, ezért jöttem. Levent Bolannal akar beszélni, de titokban… Éjszaka jöjjön, ne lássák meg.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:55 :: Vandra Attila