Kozák Mari : Gyermeknap nélküled

 

Csak ezt látom… 

Ha becsukom szemem, egyetlen kép kérezkedik pilláim alá — sosem akar magamra hagyni —, egy utolsó abból a hajnalból.

Még a sötétség uralta az eget, apró kis csillagok játszottak ott fent magasan, az erdő fái a tavaszt várták, fáztak rövidke kabátjukban, és szorosan bújtak egymáshoz, kósza érintése még hideg volt, fagyos ujjai nem akarták a meleget. Néhány korán ébredő fűcsomó zöld ruhát öltött magára, egy félénk madárka ült az akác karján, és bánatosan dúdolgatott valami régi dalocskát. Tegnapról ott maradt ölelések ringatták egymást az öreg pad karjában, könnyű illat futott a kavicsok közt, megbotlott egy földre hullott tollban, estében is csak nevetett.

Hajnalodott, vörös árnyak zuhantak alá, majd bújtak fák mögé, csúsztak árokba, ijesztgették a csendet, s mikor megunták a játékot, vörösre festették a kövek ránctalan arcát, aztán ahogy jöttek, olyan hirtelen tűntek tova.

… egyszer egy almamag maradt a fű közt, uzsonna volt, mára fává nőtt, ágain sóhajok gyülekeztek, esős napokon az emlékek elé térdeltek — ma nyugtalan volt valahány —, eső nem esett egy hete, ők mégis magukhoz hívtak volt napokat, majd szürkére festették arcukat.

Valahonnan a szél, magával hozta a hinta röptét, és nyikorgó hangját — a padra ültette, érintette puhán, — majd hagyta elmenni.

Valami megmagyarázhatatlan érzés lopakodott a fák közé, talán tudták, hogy baj közeleg az úton, és figyelmeztetni kellene azt a fiút, aki a sötétséget ölelve magához, csendesen bandukol lehajtott fejjel.

… a vén pad hívogatta magához, szótlan intett felé, majd halkan köhintett is, csak úgy pad módjára, de ő nem hallotta. Álmokat becézett magában, karján ringatott egy szerelmet, kikerülte egy levél elsírt könnyét, megállt, hogy tenyerébe rejtse sóhaját, majd futott a fák közt, kigombolt ingébe kapaszkodott a szél…

A hajnal már elérte az erdő szélén álldogáló vén tölgy magasra tartott karját. Halkan köszönt, majd a fiút kereste tekintete. Látta, ahogy átlép egy árnyat, összehúzza magán kabátját, látta a közeledő fényt…

 

Ha becsukom szemem, egyetlen kép kérezkedik pilláim alá — sosem akar magamra hagyni — egy utolsó abból a hajnalból.

Szememben kinyílik szemed, fény követ, fekszel te és a fájdalom, egyedül vagy, csak a fák siratnak — fehér gyolcsba takarva őrzöm a pillanatot — urnád falához dőlt vörös rózsád velem zokog.

 

Legutóbbi módosítás: 2017.06.01. @ 16:57 :: Kozák Mari
Szerző Kozák Mari 117 Írás
Kozák Mari vagyok, tanító. Ma már csak olyan öreg tanító. Az évek elteltek és nyugdíjba vonultam. Egy kis városban élek, közel a megyeszékhelyhez, Debrecenhez. A városom, ahol éltem és tanítottam, és ahol ma is élek, Biharkeresztes. Három gyermekem van, két lány és egy fiú. Valójában, már felnőttek és ketten a maguk útján járnak, csak a fiam van még a közelemben, Ő még egyetemista. Már fiatal koromban is nagyon szerettem olvasni, és persze írogatni is. Korai próbálkozások voltak, de hittem, hogy szép és jó, amit teszek. Fiatalon kezdtem el tanítani, a gyermekek szeretete benne volt a génjeimben, hiszen ezt tanultam anyámtól is, aki óvott és védett minket mindentől. Az évek során, hivatásommá vált a munkám, örültem, minden kis sikernek, ami a gyerekekkel összeköthetett. Nekem a tanítás mindig örömet szerzett, soha nem volt teher és nyűg. Azt hiszem, igazi falusi tanító voltam. Vagy tíz évvel ezelőtt, becsempésztem az olvasás órákra a saját meséimet és gyermekeknek szóló verseimet, és boldogan tapasztaltam, hogy szeretik kis tanítványaim. Egyre többet és többször írtam nekik, hálás hallgatóim lettek, és nagyon közel kerültek szívemhez. Aztán később már más versek akartak kikérezkedni, onnan legbelülről és én engedtem is, hogy jöjjenek. Azóta, ha valamit látok, vagy érzek, ha bánt az élet vagy éppen örülök valaminek, ha tehetem, leírom érzéseimet. Szeretem a szépet és a szépséget, a szívnek és a szívhez szólót. Talán a verseim is a szépséget juttatják el az emberekhez.