Csak ezt látom…
Ha becsukom szemem, egyetlen kép kérezkedik pilláim alá — sosem akar magamra hagyni —, egy utolsó abból a hajnalból.
Még a sötétség uralta az eget, apró kis csillagok játszottak ott fent magasan, az erdő fái a tavaszt várták, fáztak rövidke kabátjukban, és szorosan bújtak egymáshoz, kósza érintése még hideg volt, fagyos ujjai nem akarták a meleget. Néhány korán ébredő fűcsomó zöld ruhát öltött magára, egy félénk madárka ült az akác karján, és bánatosan dúdolgatott valami régi dalocskát. Tegnapról ott maradt ölelések ringatták egymást az öreg pad karjában, könnyű illat futott a kavicsok közt, megbotlott egy földre hullott tollban, estében is csak nevetett.
Hajnalodott, vörös árnyak zuhantak alá, majd bújtak fák mögé, csúsztak árokba, ijesztgették a csendet, s mikor megunták a játékot, vörösre festették a kövek ránctalan arcát, aztán ahogy jöttek, olyan hirtelen tűntek tova.
… egyszer egy almamag maradt a fű közt, uzsonna volt, mára fává nőtt, ágain sóhajok gyülekeztek, esős napokon az emlékek elé térdeltek — ma nyugtalan volt valahány —, eső nem esett egy hete, ők mégis magukhoz hívtak volt napokat, majd szürkére festették arcukat.
Valahonnan a szél, magával hozta a hinta röptét, és nyikorgó hangját — a padra ültette, érintette puhán, — majd hagyta elmenni.
Valami megmagyarázhatatlan érzés lopakodott a fák közé, talán tudták, hogy baj közeleg az úton, és figyelmeztetni kellene azt a fiút, aki a sötétséget ölelve magához, csendesen bandukol lehajtott fejjel.
… a vén pad hívogatta magához, szótlan intett felé, majd halkan köhintett is, csak úgy pad módjára, de ő nem hallotta. Álmokat becézett magában, karján ringatott egy szerelmet, kikerülte egy levél elsírt könnyét, megállt, hogy tenyerébe rejtse sóhaját, majd futott a fák közt, kigombolt ingébe kapaszkodott a szél…
A hajnal már elérte az erdő szélén álldogáló vén tölgy magasra tartott karját. Halkan köszönt, majd a fiút kereste tekintete. Látta, ahogy átlép egy árnyat, összehúzza magán kabátját, látta a közeledő fényt…
Ha becsukom szemem, egyetlen kép kérezkedik pilláim alá — sosem akar magamra hagyni — egy utolsó abból a hajnalból.
Szememben kinyílik szemed, fény követ, fekszel te és a fájdalom, egyedül vagy, csak a fák siratnak — fehér gyolcsba takarva őrzöm a pillanatot — urnád falához dőlt vörös rózsád velem zokog.
Legutóbbi módosítás: 2017.06.01. @ 16:57 :: Kozák Mari
