Amikor megpillantottam a kirakatban tudtam, hogy ismerem. Tudtam, hogy milyen az érintése, még a hűvös tapintás utáni érzés is felidéződött emlékeim útvesztőjéből. Igen, éppen a két mellem között érintett meg. Azt is tudtam, hogy ezt a medált csak álmaimban láthattam. Akkor miért ez az érzés. Olyan ismerős, mintha a medál az enyém lenne. Közben tudtam, hogy még soha sem volt nekem ilyen ékszerem. Olyan réginek tűnő a medál. A kirakat, mint valami mesebeli ékszerkészítő üzlete lenne. Igen. Ali Baba korából. Be kell mennem. Nem szeretem, ha a bizonytalanság veszi át az uralmat az énem felett.
Régimódi kilincsre tettem a kezem, a kilincs cikornyái az egész tenyerem felületét beérték. Nagy és szép csavart, míves kilincs volt. Azt hiszem vörösréz, vagy bronz. Engedett a nyomásnak, beléptem az üzletbe. Egy kaftánt viselő emberke fogadott, fején lelógó fityegős fejfedővel. Igazi magasságát nem tudtam megbecsülni, mert hajlongva vezetett az üzlet belsejébe. Józan eszem azt súgta, forduljak meg és menjek ki az ajtón, tudtam, hogy közel van, mert a szélcsengő, ami működésbe lépett, amikor beléptem, még nem némult el. De mint akit megbűvöltek, csak mentem a hajlongó, karjaival terelgető, hívogató mozdulatokkal nyájas hangon beszélő emberfigura után. Emlékszem minden egyes szavát értettem. De ez nem lehet, hiszen én nem ismerem ezt a nyelvet. Azt sem tudom, milyen népek beszélik. Az ember az valami arab, vagy… valami hasonló nemzet gyermeke lehetett.
Pedig én nem beszélem egyetlen arab vagy keleti nép nyelvét sem. Valamicskét ógörögül, azt is csak a gimnáziumban tanult ógörög drámákkal kapcsolatosan. Ez a nyelv meg valami keveréke lehetett a török az arab és az egyiptomi nyelveknek. Nem tudom milyen, de most ott értem és beszélem is! Nem tudom, mi a csoda történhetett, hogy megértem a cikornyás szavú emberke mindenegyes mondatát és én is megértettem magam. A lágyan susogó függönnyel elfedett ajtó mögül előlépett egy fehérbőrű, feketehajú, fátyolos asszony, az arcát nem takarta a fátyla, azaz takarta, de olyan finom volt, hogy majdnem tisztán látszott a gyönyörű arca. Az emberke mondta, hogy rabnője gondjaira bíz, míg a medálért elszalad, mert tudja, hogy azért jöttem.
— De hát én… — hebegtem, de nem foglalkozott velem, tette dolgát, mintha mindent értett volna. Rövidesen visszatért és egy míves tálcán átnyújtotta a medált. A gyönyörű arcú nő egy vastag ezüstláncra fűzte, és a nyakamba akasztotta.
Éreztem a csodálatos Hórusz szemes medál hideg érintését a melleim között. A kezembe vettem. A súlya már ismerős volt. Megfordítottam, és a hátlapján, ahol a láncra fűzhető része van, tudtam, hogy ez a rész enyhén sérült, olyan mintha akarattal letörtek volna belőle egy darabkát.
Igen valóban ott a sérülés. Az emberke azt mondta, azért nem javította meg, mert tudta, hogy egyszer visszajövök érte, és az lesz az ismertetőjel. Megismert, és így neki ez elég.
— Most milyen évet írunk? – kérdeztem. Ő értetlenül nézett rám és megismételte a kérdésem.
— Hogy érted úrnőm azt, hogy milyen évet írunk?
— Akkor, most hol vagyunk? Mi ennek a városnak a neve?
Az emberke mély hajlongások közepette mondta:
— Hát mi lenne úrnőm, ez Persepolis*. A Pulvar folyó látja el vízzel, az üzlettől balra, alig két nyíllövésnyire van Xerxész kapuja. Amott a síkság közepén pedig Dárius** palotájának aranyozott díszítésében gyönyörködhetsz. De hát úrnőm! Mi történt veled, te, te vagy, de az öltözéked az nagyon… hogy is mondjam furcsa! Érdekes álruha.
Végignéztem farmertpulóvert viselő alakomon, s dadogva kérdeztem.
Te ismersz engem? Te tudod, hogy én, ki vagyok?
Igen, úrnőm, én tudom. Amikor ***Sikander megölte atyád, s nektek sikerült elmenekülnötök, akkor adtad át ezt a medált, s mikor láttam, hogy a tekinteted most megtalálta, tudtam, csakis ezért jöttél vissza. Neked azonban menekülnöd kell, úrnőm, mert azt hallottam, rövidesen felgyújtják ezt a várost, s talán még sóval is beszórják, hogy soha senki ne élhessen többé benne. Még annyit, úrnőm, ti hol húztátok meg magatokat?
Én csak annyit tudtam kinyögni, hogy köszönöm, Európában élek, Magyarországon, már az ajtónál jártam, amikor minden lángra lobbant s én örültem, hogy sikerült felébrednem furcsa álmomból.
Meglepő időutazás volt, de a szapora szívverésemen kívül még egy megmagyarázhatatlan is történt. A méretes ezüst medált a kezemben szorongattam!
*Persepolis perzsa város a Pulvar folyó közelében, Dareiosz, perzsa király székhelye. Nagy Sándor győzelmével végződő csata alkalmával felégették i. e. 330 . Maradék lakossága is elhagyta.
**III. Dareiosz i. e. 335-330 uralkodott. Ő volt az utolsó perzsa király. Nagy Sándor ölte, vagy ölette meg.
*** Sikander, Nagy Sándor neve.
Legutóbbi módosítás: 2017.06.23. @ 12:40 :: Győri Irén
