Dirib-darabra hull agyamban
egy lángra gyúló égitest,
homály borítja kába ajkam,
sötét lett, sötét penész az est.
A hajnaloknak fénysugára
tenyér hegyén, az ujj hegyén
pirítja lassú mozzanatban
vörösre váltó féltekém.
Az agytekervény görbe útja
most visszafordul, visszaszáll,
hajladozva, elnyugodva
elcsitul, mint langyos halál.
Kaparja kín az elme végét,
határvonalhoz eljutott,
de szétveti valódi énjét
a kín, mit magában hordozott.
Már nem takar álarc se semmit,
sem vihar, sem látomások,
itt vagyok pucér magamban
és a lelkem mélyére ások!
Legutóbbi módosítás: 2017.07.28. @ 08:00 :: Kőszeghy Miklós
