Esténként oly furcsán érzem én magam,
ha a mennyboltnak mélyére nézek.
Tán indigóbbak lettek az éjek,
vagy, csak mert itt állok búsan, egymagam.
Egyszer úgyis végleg majd elillanok,
innen, ahol nincs mákszemnyi remény,
tudom, most senki sem karol belém,
velem nem zenélnek már a csillagok.
Lehet, Isten üzen ily módon nekem,
hogy régen vár rám égi trónusán.
Büszkén költözöm föl egy délután,
s az angyalok kara énekel velem.
Legutóbbi módosítás: 2017.06.23. @ 22:00 :: Nagygyörgy Erzsébet
