— Hát ez meg mi? Mármint a címben az a furi szó? — kérdezné Zsófi, ha itt volna.
Direkt csinálta, hogy sohasem beszélt előttem normálisan magyarul (Van ilyen?), mert tudta, hogy magyartanárként azonnal felbőszülök, hogy nem elég, hogy már a mailjeiben sem tart semmiféle központozást, hanem a nyelvet is művészetiesen űzi. Talán ez is hozzájárult, hogy elegem lett a művészekből. Meg az is, hogy állandóan loholt, munkát vállalt munkával, mert csak így lehet előre jutni. Így illant el aztán egészen a sírig.
Persze, ezt nem muszáj elhinnem, mert minek?! Így is állandóan sajog bennem a fájdalom, s olyan bokszmeccseket játszik, hogy garantáltan kiütődök. Erről beszéljen inkább a nyolc zárójelentésem, amiket azóta szereztem be, mióta elment. Mellesleg, a raritás szó tökéletesen illik Zsófira, mert ritka, értékes dolgot vagy különlegességet jelent. Aki olyan házban él, mint én, nem feltétlenül kell háromemeletesnek lennie éppen szerény személyemmel a földszinten, az reggel leginkább rian. Miután azonban a lelke már így is megreccsent, nem hiányzik neki a fölötte élők reggeli zsivaja. Egyszer már felmentem, s megnéztem az albérlőket, mert a tulaj vidéken neveli a malacokat, marhákat (Kivételesen, igaziakat!), csirkéket és egyebeket, ugyanis hentes nőként hozzáment egy henteshez, ellenben a lakóhelyét is vélhetően henteseknek adta ki, mert más emberfajtát nem nagyon ismer. Tipikus magyar mentalitás ez a hasonló hasonlót vonz, agyő, valamikori latinok! Füldugóm nincsen, vettem pedig, de ki emlékszik már arra, hova tettem eme páros találmányt, s miután a hallás szerve páros, így egy páratlan párnát szorítok a kint lévőre, míg a másik amúgy is egy párnán hever. Tiszta dili! Így is hallom, ahogyan Melchior már fölém hajolt, no, meg az összes többi ricsajt is. Szeretik a heavy metalt, náluk ez a friss, zamatos kávé, azonnal fölöttem.
Arra a következtetésre jutottam, hogy a tégla jobban vezeti a zajokat, mint a beton, meg arra is, hogy akkor ma szabad vagyok. Le is vetettem a majdnem ötvenöt esztendőmből harmincat, s azonnal Zsófinak éreztem magam. A kilóink száma is stimmelt, de ekkor nem gondoltam arra, hogy milyen jövőm lesz, milyen szenvedésekkel, s arra sem, hogy hamarosan kómába esek, s meghalok. Izgalmas volt most ez a Zsófi dolog, mert hirtelen pattantam ki az ágyból, s mindent pikk-pakk csináltam. Alig telt el húsz perc, már a kocsimban ültem. A fogorvosnál kezdtem, oda volt időpontom. Most, így utólag visszagondolva a Peer 42-re, Krisz azt írta Zsófia fogáról, hogy az sem lesz készen soha. Azért is megcsináltatom, hiszen kell az még neki legalább hetven évig. Apai nagy- és dédszüleim elég hosszú életűek voltak ugyanis. Nem jól mondom, mert, ha Zsófi vagyok, akkor már a déd-és szépszülőimről kell beszélnem. Ezeket a szétcsúszó idősíkokat a fantáziám szüli, de jól esik azért dossziézni, s betűrendbe rendezni őket.
A fogorvosom fiatal férfi, akit Simonnak kereszteltek a szülei. Ők még biztosan hisznek Istenben, konstatálja Zsófi. Én már nem foglalkozom ilyen egzakt dolgokkal, csak még jobban meghülyítenek. Amíg a fogam kezelik, arra gondolok, hogy, ha mindketten huszonöt esztendősek vagyunk, akkor kertes házban élünk, s nem dobog fölöttünk senki sem, nem halljuk a reggeli vizelések, fogöblítések és a szétdurranó WC csészék, s a zuhanyrózsák hangjait sem. Madárfüttyre, napfényre, s kedveseink simogatásaira, cirógatásaira ébredünk. A kávé üde, akárcsak a szemeink, amelyek megbűvölik a férfiakat éppúgy, mint a nyúlánk, napbarnított testünk. Ránk vágynak, akik csak látnak, mi meg csak arra az egyetlenre, akivel álmainkat is megosztjuk.
— Nagyobbra! — mondja a fogorvos.
Rádöbbenek, hogy a számat kell kerekítenem, nem pedig az álmunkban kicsorduló nyálunkra gondolnunk, de álmainkat csak én tudtam felidézni, Zsófi soha. Jut eszembe, két ágy kivételével az összes ágyunkon együtt töltöttük az első éjszakát.
— Kipróbáljuk együtt, Anya? — kérdezi Zsófi.
— Persze, Csillagom! — felelem, s máris angyalokat simogattunk a kezeinkkel a takaróra, mert ekkor jönnek elő az álommanók, akik a szemeinkbe költöznek reggelig.
Sok ágyunk volt. Az egész életünk bútorcserék sorából állt. Aztán lett egy, majd még több orrpolipom, amiktől nem csak nazálisan beszéltem, hanem néha igen mély horkolást is produkáltam, Zsófi pedig már nem akarta velem kipróbálni a következő új ágyat. Huszonöt év, s körülbelül dupla annyi heverő, kanapé, franciaágy és ilyesmi. Ülök a fogorvosnál, s nem akarok felébredést játszani. Olyan jó most veled, Zsófi!
Szépen csúszkálnak egymáson ezek a júniusi képek. Sohasem voltam még magányosabb. Közben már elkészült a fogorvosi műremek, ki is zökkentenek az időmből, mert röntgeneznek. Egy helyett három gyökere van a fogamnak. Miközben a doki laptop monitorján figyeli a legfrissebb fotót, azt mondja az asszisztensének, hogy nem látja tükörrel az egyik gyulladást. Kék, sárga, fekete, piros… Valami hasonló sorrendben követik egymást a gyökértűk. Megszólalok. Miután jobb oldalon kezelnek, azt tanácsolom a fogorvosnak, felemelem a bal kezem, ha fáj, ami, szerintem azt jelentené, hogy reszeljen csak tovább, mert bizonyára nem tárta fel teljesen azt a csatornát. Mosolyog, de úgy viselkedik, mintha meg sem hallaná, amit mondok.
— Jövő héten, kedden tizenegy óra — mondja az asszisztens.
Elbúcsúzom. Az autószerelőm felé veszem az irányt. Ma rossz napja lehet, mert mindenkinek ő kell. Hatalmas összevisszaságban előttem egy utófutós Suzuki kanyargása zárja el az utat, amiben a szerelőm matat, utánam egy Citroen, amivel már végzett, mióta odaálltam, mert az, bizony nem mozdul, mögöttem meg egy taxi. Ennek már nem nézem a márkáját. Nagy nehezen odafurakodok Sanyihoz, a szerelőhöz, s közlöm vele, hogy ismét elromlott a központi zár, ami nekem zűr. Jövő hét csütörtökben egyezünk meg, hogy szétbontja az egész autót.
— Körülbelül mennyibe fog ez nekem kerülni? — kérdezem.
Nem tudja. Attól függ… Tudom, baszd meg, mitől! Attól, hogy nőként járok ide, s egy bizonyos időintervallumban csak feketében láttál, így kiszolgáltatott neked is az egyetlen Lányom halála, mint annyi más embernek… Dúlva-fúlva jövök el, noha tudom, hogy egyszer majd úgyis visszahajt ide a szükség. Az autómé, s a kényelemé is talán.
Ha magányosan kocsikázom, csak a forgalmat kell szemmel tartanom, soha nem volt egyetlen balesetem sem, de senkivel sem kell szóba elegyednem. Ilyenkor kutya bajom. Ha azonban bárki is megállít, a szerencse és a beszédkészségem elpártol tőlem, s meg sem mukkanok. Zokogni szoktam. Nem értik. A fejemben azonban kezek, félig kitárt, fénytelen szemek, s egy arc kontúrjai kergetik egymást. Zsófi kómában van, s nincsen többé szüksége semmire sem, csak az életre. Az édesanyja vagyok, mégsem cserélhetek vele sorsot. Bárkit meg tudok téveszteni, bárki azt gondolja, hogy normális vagyok. Ha megszólalok, bájosan mosolygok, s csak a lelkem gátjait szakítja széjjel a mísz. Csupa él, csupa szorítás, szabályos hasábokat nyelek a nyálkás, szomorú szemeimben megbúvó dagályok ellenére, hogy ti, emberek, akik soha nem viselkedtetek velem normálisan, örüljetek.
Zsófi már nincs velem. A fejében süvítve acsarkodik a szél, habos, hatalmas hullámokat vet a nagymarosi Duna part, a vízrobbanások szakadékaiban újabb és újabb labirintusok állják a szétdurranó véragygát milliónyi megváltást nem tűrő gazemberségét, amelyeket valaki tudtán kívül neki ajándékozott, hogy örök álomba szenderítse.
Így aztán a következő utam a virágboltba vezet. Már ismernek.
— Te jóságos! Már egy éve! — kiállt fel a boltos, mikor azt mondom neki, csupa fehér orchideát szeretnék.
Ennek pedig az okát is el kell magyaráznom, noha tegező viszonyban sem vagyunk. Manapság, a legtöbb embernek egyébként sincsen semmi köze sem a tradíciókhoz. Pedig az öntudatlan és tudatos szavainkkal, szokásainkkal, ha nem törődünk, akkor még por és hamu sem leszünk, csak kidobandó és elfelejtendő szemétté válunk. Mellesleg, olyan szaharai hőség van, hogy ezzel a szétfolyó aggyal, ami nekem jutott, gondolkodni sem tudok már.
A sírnál belebotlok a lelkészbe, aki Zsófit keresztelte, konfirmálta, temette. Megpuszil, amikor jövök, s, amikor megyek is, s átölel. Örömmel újságolja, hogy itt volt Zsófi egyik osztálytársa is. Sokáig beszélgetünk még az örökös sírhelyről, de a megváltás szót szemérmesen egyikünk sem veszi az ajkára. Krisznek így is le kellett fényképeznem egy üres sírt, mert szerinte Zsófi nagyon bírta volna a rajta lévő „Megváltva!” cetni mögöttes tartalmát.
Ilike kijön velem a sírhoz. Ő a templom gondnoka. Mondom neki, hogy csináljunk már egy kis rendet, mert Zsófi sírja a legfelső egy háromtáblás részben, ezért mindenfélét rápakoltam eddig is. Meglátszik, hogy mások is járnak erre. A szalagokat meghagytam, hadd legyenek ott! Ilike, aki nem olyan régen dolgozik a templomban, megkérdezi:
— Zsófi az egyszerűséget szerette?
— Inkább a letisztultan legegyszerűbbet — felelem.
Leveszek egy koszorút. Tudom, hogy a húgomék hozták, de eléggé viseltes már. Aztán egy dizájnosabbat tüntetek el, ezt a keresztanyjától kapta. Csodálatos fehér rózsák pompáznak rajta, de a többi dísz már nincsen a helyén. Aztán a féltestvére gyertyáját, majd a magamét. Ilike furcsán néz rám.
— Egyik sem kell! — mondom. — Sok.
Kidobjuk őket, marad három koszorú, egy hatalmas gyertya, s egy angyal. Nehéz szívvel jövök el, fájdalomból és ürességből milliónyi tonnákat húzok magammal. Ilyen lehet az emberiség egy háború után: romokban hever minden: előttem utak Zsófi nélkül, az otthon Zsófi nélkül… És a gyógyszertár Zsófi nélkül, ahol megvehettük volna neki a C típusú agyhártyagyulladás vakcináját… De senki sem mondta, hogy ezt tegyük… Még a kanadai tanulmányai előtt sem… Ki vagyok fosztva. Könnyedén, súlyos léptekkel követtem önmagam, lelkem bakacsinvitorláit a legmagasabbra húztam. Mintha a halálokozta kínt nem a tudatom, hanem a testem nem bírná többé elviselni.
Ekkor látom meg a kavicsot. El Camino. Tehát, ide hozta haza a lány, aki tőle kapta, s, aki akkor járta éppen a saját útját, mikor Zsófi haldoklott, s elment…
Később megvettem egy gyógyszert. A patikus ugyan elszörnyedve csóválta a fejét, mikor a táskámból kihalásztam három hátizsáknyi receptet, hogy ezekkel meg akkor mi lesz. A társadalombiztosító bizonyára nem fizeti ki helyettem, kiváltani ingyen nem tudom őket, marad a végszükség esetére maximum még egy doboznyi dili bogyó a következő megérkezett a pénzem napig.
Szomorú nap volt ez! Így elautókázom a piacra, s veszek másfél kiló cseresznyét annyiért, mint, amennyiért a környékünkön az egyetlen Vitamin Portának nevezett kizsákmányoló egy fél kilónyit adna, ha a mérleggel nem csalna állandóan. Időközben eszembe jut a Messenger. Szerencsére, Windows alapú telefonom van, s március óta megszűnt rajta az adatszolgáltatás, de a világ mostanában a reklámokra, s a mindent adj el, végy meg, ami kell, s, ami nemre rendezkedett be. Így eszembe jut, hogy a facebook egyik csoportjában vettem egy papucsot, amire semmi szükségem, de gyorsan elszaladok érte, mielőtt feketelistára kerülök.
Milyen vicces! Feketelista adómentes jövedelmek ki nem fizetőire! Majdnem olyan igazságtalan, mint Pelikán elvtárs meghurcoltatásai abban a Bacsó filmben… A topánka szép, a helyet azonban alig találom meg, ahol át kell vennem, mert ugyan születésem óta itt élek, de ezt a várost állandóan átrendezik, már, ahol egyáltalán lehetséges ez a nevetséges nem cíviskedés, hanem kivagyiság. Állítólag utakat tehermentesítenek, de ez sem igaz. Ellenben szebb lett a város, élhetőbb is annak feltétlenül, aki a belvárosban lakik, így engem is elfog néha a büszkeség érzése.
*
Ma a városban állítólag negyven fok volt. Alig értem haza, mikor büdös bogár megjelent, hogy szegezzünk… Krisztus testét ácsoljuk a mai napból, nem pedig a leejtett szekrényt, mert ma minden, ami történt Zsófi jelene volt, s nem az enyém.
Debrecen, 2017. június 28.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:11 :: M. Fehérvári Judit
