A folt nélküli gyapjas, szürke ég
az Adria, gyönyörű, kék szemét,
úgy födi le méltóságteljesen,
hogy ne háborodjon föl senki sem,
a körbe-égalj fölött szétterül,
valószerűen hihetetlenül,
a víz is szürkén bukdácsol elő,
ahogy a lassú éggel összenő,
a behódolt szél most is szót fogad,
és átfesti át az óriásokat,
az alig idő hosszúnak tűnik,
míg oda-vissza játékuk űzik,
aztán az egyik égalj megszakad,
s a megnyúlt résen átbújik a Nap,
s mint búsongóból az örök remény,
a kerek tűzből előtör a fény.
Legutóbbi módosítás: 2017.09.27. @ 08:40 :: Böröczki Mihály - Mityka