Betontestén keresztül nézem városom,
a lassan úszó szmog kavarta fényeket.
A szél a parkok titkos kertjén átoson,
a fák között komor szegénység lépeget.
A távolból tompán morajló zaj csorog,
a város főere már mindent körbefon,
kopott vagonban a múlt árnya ácsorog,
s pihegve alszik egy magányos, kis peron.
Emitt fölkél a Hold, arcán a nemes báj,
csodás csillagménest terelget hajnalig.
Miért szorítja torkom-e szépséges táj?
Én itt születtem, ahol dombok halma ring.
Az erdő mélye, sóhaj völgye odalent,
ó, mondd kié? Míg elhiszem, enyém e nyár,
az éjnek csipkefüggönye, a boglyacsend,
a sors ura kéken derengő fénybe zár.
Legutóbbi módosítás: 2017.07.17. @ 13:08 :: Nagygyörgy Erzsébet