Rémlik, mintha mindenkinek
’Londistókja lenne, hiszen
megütve egy bizonyos kort,
mindez nem mehet semmibe.
Tapasztalat itt és ottan
garmadával mint az áldás,
bár a seggreülésekből
több volt mint a holdraszállás.
Születéssel kell kezdeni,
évvel meg a korfestéssel:
Ratkó Anna névadója
55-ös nemzedéknek.
Elhittem azt én is, mint más:
születés, nevem, családom,
hármas társbérletnél jobbat
ugyan mit is kívánhatok.
Akinek fantáziája
van, minek is születik meg –
azt mondták, ez nem Rákosi,
ez már a kádári rendszer.
A nagy ház, amiben laktunk,
tizenegyker, Kende utca
tizennégy, második vége,
kettőt csöngess, ajtó nyitva.
Egyik társbérlőnk deklasszált
kettős özvegy; vagyonából
mit se látni, maga is rút,
szíve rendes. Jegesmedve
fejjel-bőrrel lepett engem –
mint gyereket, meg egy hencsert
is od’adott, azon lehet
birkózni s aludni – ha kell.
A bőr bolhás volt eléggé,
fertőtlenítettük „ágyam”,
medve fejét a fejemre
felhúztam, ha vendégekre
rémítgető kedvem támadt.
Üvegszeme is kiesett,
de fog-agyara megmaradt,
kölökfejjel elméláztam,
messze van az Északi-sark.
Főispán, vadász volt férje
Nenének – mert így neveztük,
mellőle lett nagy utazó,
messzi világkalandozó,
mert nem bírta ki mellette,
annál jobban látott szeme.
Másik férje morfinista –
ahogyan a hírét hozta
ezen úri huncutságnak
a mi pletykás emeletünk:
nem kilőtte a fegyverét,
inkább magát be-belőtte.
Tizenkilenc századvégről
itt maradt hát krónikása;
mi az igaz, mit hazudik?
alternatív látomása –
tudom, nincsen történelem,
narratíva hasonmással.
Nekem tetszett pongyolája,
Kelet-színe, fölösleges
dolgainak kavalkádja,
gusztustalan vaksi tálja,
amibe még nem tudhattam,
hogy’ fől annyi fura étke.
Olyan randa volt szegényke,
megszánták és egy pár évet
nyugdíjért, hogy mégis kapjon,
a Szabadság szállodának
portájánál dolgozhatott.
Jó, nem személy, de a teher
portához odarendelték,
főleg este – ott se űzzön
elkó-szálló vendégeket…
Így lett nekem a Kánaán:
a cukrászok selejtjüket,
tortavéget, törmeléket
oda’dták a vén banyának,
aki éjjel fele megjött,
ágyamból kipenderültem,
a sütiket betermeltem.
Másik társbérlőnk Kovácsék,
hozzájuk a fürdőszobán
keresztül lehet bejutni –
heti egyszer a kandliba
bedurrantunk, kádban fürdünk –
kukacom vigyázom akkor,
mert nálam nagyobb a lányuk,
Klári a fürdőn átcsörtet.
Nagy darabnyi fekete nő,
Angyalka az édesanyja,
Ellának hívjuk, magázzuk –
anyám is; ha balhé lenne,
nehezebb a francba küldni
vagy picsába – mint tegezve.
Négy elemi, két ismétlő
szellemileg fegyverténye,
sokan voltak a Brázikok
testvérek, többre nem tellett.
Férje apró, erős Feri,
súlyt is emelt és verekszik,
ha megbántják önérzetit.
Hentes is volt, bagóz’, iszik.
Szobájukban nem teheti,
a kocsmába menekedik.
Otthon anyám a cinkosa
neki, majd kamasz lányának,
házisárkány Ella néni
van mihez, kell igazodni.
Közös konyha, fürdőszoba,
előszoba és a vécé –
szívemnek a legutóbbi
fröcskölt kőlapja volt kedves,
metlachit vagy mi a fene.
Azon ott volt mind, ami volt,
azon minden, ami majd lesz –
ahogy hunyorítva néztem:
egri csillag, várháború,
vagy Robin Hood, szörnyek, lányok –
inkább szörnyek, megküzdeni.
Később olvastam vagy írtam,
dörömbölt az Ella néni:
-Pap leszel vagy mi a fene,
kiköltöd, amiken trónolsz,
azt hiszed, hogy másnak nem kell?!
Sosem készültem festőnek,
mégis freskó első művem.
Ella néni vigyázott rám,
rám parancsolt, csendesüljek,
ő is alszik – koránkelő –
a délutánt ágyban töltsem.
Én meg féltem, mi lesz, hogyha
fölébred az én zajomra,
-Jössz te még az én utcámba…
Este beszélek anyáddal…
Meglátod, akkor mi lesz majd…
mondott efféléket, én meg –
beszartam a kis gatyámba.
Rácsos ágyam volt még akkor,
nem a későbbi nagy hencser;
mit tudtam én, honnan vettem,
azt hittem, ha szétterítem,
szaga-színe csak eltűnik,
átlényegül fal színévé –
Ella néni alszik, csendben,
álmából alkotó mester,
legyen bár Michelan gelo –
föl nem kelti – művészkedik,
kezével a szart felkeni,
alkotása – végterméke…
Bölcsibe nem- szerencsére,
milyen jó, hogy Ella néni…
vigyáz rám, és nem kell menni.
Mondta anyám, én ezt sosem.
Az óvoda már más világ,
nem pelenkás, cumis álság,
bár délután tetszik vagy se,
aludni kell. Alvást színlelsz.
Rendességet. Akit lehet,
megversz szépen – bandavezér
szerepében jól elvoltál,
bajban Pálvölgyi Fricivel.
Utáltad a főovónőt:
Olga néni – már neve is…
de a dadust ölelgetted,
Balog Erzsikét szeretted –
anyja miatt mindenki őt,
süvegcukor törmeléket
hozott, olyan száj-betömőt.
Ez volt, amiért megérte
korán kelni; s későn jöttek
értem – ki mindent megértett.
Reggel galamb etetésre
csábított az utcára le
apám, aki igyekezett,
s már a Siroki utcánál,
a kanyarban elengedett.
Nagyfiúként, utolsóként,
padlókeféléssel vártam,
majd eljönnek énértem is
szüleim és hazavisznek.
Az a furcsa nyeles gép, ha
jól megdöntik sötét rúdját,
esztelenül forogni kezd,
magával visz hat óvodást –
alig bírom visszafogni –
edzésnek is felfogható –
Pálvölgyi már régen otthon…
Óvodásnak zseni voltam –
később dicsekedtem vele –
iskolát, gimnáziumot
látogatott anyám velem.
Mit nem mondtam: különtorna
volt a géniusz rejtjele.
Váli úti tornaterem
gólyafészek utált helye;
gyűrűn kellett facsarodnom –
hol a lábam, hol a karom,
kell nyakamnál homorítnom;
aztán azt mondták, hogy szarka…
a gólyafészek hol marad?
Egyházi volt – Kaffka Margit,
annak is az alja-része,
a gimiből ennyi jutott:
alagsori úszólecke.
Anyám, ha jött a szendviccsel,
nagy hasassal üdvözöltem,
aztán ettem szalámisat,
igen, téliszalámisat!
Mindez a múlt, s már hatvanas
évek jöttek – házfelügyelt
voltunk akkor, ne köpj földre,
kintornálni tiltva lenne.
Lényeg, hogyha késő éjjel
föllármáztuk szegényeket,
forintot fizetett apám,
éreztem bár némi szégyent.
Kísérletből jöttünk haza,
Rákospalotáról néha,
ott laktak a Schaubék akkor,
kiknek perzsa szőnyegébe
rejtett dollárját patkányok
rágták meg; aranyuk Józsi
bácsi csencselte el szeszért,
Kató néni mindebből még
semmit sem vett észre. Engem
Mackó kutyájuk érdekelt.
Elugattam érkezéskor
magamat, s az egész környék
adta tovább kutyaláncban
ugatásom – mire vissza-
mentünk este – zárult körbe
én meg vigyorogtam cefet’,
nem féltem már a Mackótól.
A vezető háta mögött
térdepeltem, kormányt lestem,
buszsofőr, ha leszek, mit kell
tennem, hogy sokat keressek.
Sajnos, mindig elaludtam,
azt se tudom, honnét hová,
egyáltalán, kivel mentem,
kiket hiszek szüleimnek –
olyan esetleges vagyok,
a lényegest mind elalszom.
Apám nyakából az ágyba
hullottam, csók az anyámnak,
azután álom, üldözés,
csipás, sírós ébredéssel,
megunt gyerekeskedéssel.
Jobb a holnap mint a tegnap,
legjobb, hogyha nem vagy közte –
áltatnak a Mikulással,
azután betojsz majd tőle;
Jézuskával, locsolással
eszel vagy se, megetetnek.
Amikor majd filmet nézek,
lesz mindenből leggonoszabb,
üldöznek a fasisztákok,
a nyilasok, a dzsidások.
Odalenn a tiltott grundon
Robin Hoodnak örök hála –
egymás szemét majd’ kilőjük,
harcolunk az erolflinnel.
S hol van még a köpőcsövünk,
foszforos kulcs-szög-tömítés,
U-szöges vagy köves csúzli –
a nagyok már robbantanak,
van, aki a Duna-parton
talál háborús kacatot,
ott, ahol a rakpart épül.
Ami volt még: rettenet a
fényképezés iszonyától,
hova tűnjek, le ne kapjon
semmiféle mosolyalbum,
vigyorgó rokon vagy szomszéd.
Hetekig dúlt képpel jártam,
azt hittem, majd a lakásban
fúrnak lukat, hogy titokban
engem megmerényeljenek.
Felvétel lesz! – nyár végén is
menekültem, felszívódtam.
(Mikor elbújik egy gyerek,
eljátszanak félelemmel,
amibe majd beleveszik,
próbál előre sietni,
oda, hol majd nem keresik
a félelem majd’ megeszi,
kóstolgatja, s hamm, elviszi.
Verőcén nyaralnak, ahol
megígérik: fényképezik,
etttől aztán elmenekül,
nagy fenyőfa alá merül
alkonyati sötétségbe,
nincs ő, nincs ő – elmerült
a semmiségbe. Mantrázza
hogy nincs, nem, nincsen, gömbölyül
a semmiségbe; mégis titkon,
mégis lenne, hogy lehetne
vissza, egyszer, nem büntet már,
csak keressék, megtalálják
és kivegyék, és szeressék,
el már többet ne engedjék,
hogy a semmi-be-lenézzen,
s rátalál a varázsszóra:
kevés az, ha őt szeretik,
nemnek nem az ellentéte
ami igen, hanem szeret,
s belőle szűnik, mi rettent,)
Első elemibe jártam,
barátom – Eszli Lacival –
erdésznek együtt készültünk
teknőben az asztal alatt.
Akkor is vele lehettem,
vagy a Schwarz Zoli lett volna(?),
amikor leköpött engem
a B osztály martalóca.
Hősi korszak, nem kertelek,
megraktuk az egész osztályt:
barátommal széjjelvertük –
osztályfőnököm bejegyzett
közel sem az igazsághoz
ellenőrzőbe valamit…
Apám, lehet, papnak készült,
vagy valami oszlopszentnek –
büszke volt rám – első fia(!)
istentelenül el-megvert.
Azután oly bamba lettem,
tesze-tosza béke fia,
akivel akármit tettek,
bambán nézett, bámult, hagyta.
Ezt már apám sem tűrhette,
boxolni tanított: – Látod,
így kell ezt, most bátran üssél,
ne félj, én bármit kiállok.
Másodikos voltam akkor,
nem a Váli, de már Egry
József úti iskolának
nem is kicsi reménysége –
hát, bevertem apró öklöm
szegény apám hasa fölé,
majd’ elájult – gyomorszája
közepébe… Dicsért, de csak
szavak híján meghatottság-
gal szemében sóhajtozva.
Jó dolog – is – a társbérlet,
sok történés, még több titok,
vendégjárás, kölcsönkérés,
egy-két hülye fejbarackot
leszámítva csurran-csöppen
a rétesből, vadas, pörkölt –
olykor szintén, Nenétől meg
sárgadinnye, bár a görög
volt nekünk a csúcs még akkor.
Legutóbbi módosítás: 2017.12.20. @ 23:02 :: Petz György