Csak ülnek némán egymás mellett az ósdi ágyon,
( a szövet szakadásait kopott pokróc fedi )
az Idő bokázik arcukon – száz szarkalábon
haláltáncot, mely napról – napra kedvüket szegi.
Kis szatyor zöldség a lábuknál, csuták vödörben
( szikár tartalék ) talán, néhány napra lesz elég.
A kevéske melegre gondolnak elgyötörten,
és hogy – akár a sorsuk – majd mily gyorsan elenyész.
Szemeikben a láng már nem lobog, csak pislákol.
Remegő kéz ragad meg egymást tördelő kezet
visszaidézni azt a kort, amely most oly távol,
de megszépíti a felvillanó emlékezet.
Akkor szerelmet, gyerekhangot, ünnepet bőven
láttak ezek a mára dohosan málló falak.
Bíztak az emberséges, veszélytelen jövőben,
s nem csipkedték el kenyerük javát jómadarak.
Most lelkükre a fásultság apátiát sápaszt,
megtépázva, százszor váltott mércék közt szédeleg.
Az elmúlást úgy érik meg, nem tudják a választ:
megérte a folytonos küzdés vagy nem érte meg?
Legutóbbi módosítás: 2017.09.24. @ 14:36 :: Schifter Attila
