A csónak lassan ringatózva közelítette meg a hajót. Utasai alig látszottak ki belőle. A leszállni készülő esti sötétség is segítségükre volt ebben. Minden okuk megvolt arra, hogy láthatatlanok maradjanak.
A csónak lassan hozzásimult a hajóhoz.
— Biztosan ez az a hajó, amelyik Jaffóba visz majd minket? — kérdezte alig hallható hangon a lány.
— Egészen biztosan. Egy hetet járkáltam az isztambuli kikötő kocsmáit, hogy adatokat szerezzek. Megtudtam, melyik mólónál fog horgonyozni, és hogyan tudunk rá észrevétlen feljutni.
A lány azonban nem nyugodott meg, és tovább kérdezősködött:
— Mi lesz, ha észrevesznek minket, ahogy kapaszkodunk fel a fedélzetre?
— Emiatt ne fájjon a fejed. Egy matróz sem fogja azt figyelni éjszaka, hogy fel akar-e valaki lopakodni a hajóra.
— De ha mégis?
— Átadnak minket a parti őrségnek, hogy mint potyautasok akartunk volna utazni.
— Én pontosan ettől tartok. Ha elkapnak bennünket, akkor azonnal visszazsuppolnak oda, ahonnét elszöktünk.
— Na és akkor mi van? Kivárjuk megint a megfelelő alkalmat, és újra megpróbáljuk.
A lány alig múlt tizenkét éves, míg a fiú a tizenharmadikat töltötte be. A közel-keleti Jemenből szöktek el Isztambulba. Jemen akkoriban a Török Birodalom egyik gyarmata volt. Így Isztambulban semmi gondjuk nem volt a partraszállásnál. Ám nem szándékoztak itt maradni. Minden okuk megvolt erre, mert fiatal kíváncsiságuknak lettek az áldozatai. Még gyerekkorukban ismerkedtek meg, aztán nagy szerelem lett a kapcsolatból. Igen ám, de az ifjúi vágynak következménye lett, a lány teherbe esett. Hogy megússzák a szülői számonkérést, és az esetleges „retorziókat”, a szökés mellett döntöttek. Most itt gubbasztottak egy csónakban, és várták a kedvező alkalmat, hogy a hajóra fel tudjanak jutni.
— Indulj! — adta meg a jelt a fiú.
A lány elkezdett kapaszkodni a kötélhágcsón, ám alig ért a közepéig, amikor rátörtek a fájdalmak.
— Tarts ki! — bízatta a fiú lentről. — Nem szülheted meg a gyermeket ebben a csónakban.
Valahogy sikerült a fedélzetre kerülniük. Ott találtak rájuk. Arra tért magához a lány, hogy a mellén egy újszülött csecsemő fekszik, és keservesen sír.
A hajóorvos és segédje — akik levezették a szülést — nem adtak volna sokat azért, hogy egy életképes csecsemőt segítenek a világra, és a nagyon fiatal anya is túléli a megpróbáltatásokat. A legjobban akkor lepődtek meg, amikor a fiú közölte, hogy ő nem a lány bátyja, aminek gondolták — hanem a boldog apa.
Mindezek után már meg sem kérdezték tőlük úti céljukat. Mint ahogy azt sem, van-e érvényes jegyük.
Párhetes utazás után elérték az ígéret földjét, Jaffó kikötőjét. A gyermek — mivel még török vizeken született — török állampolgár lett. Későbbiekben ennek nagy hasznát vette. Ha a nyílt tengeren jön a világra, ki tudja, milyen állampolgárságot kapott volna.
Jaffó, az egyik jelentős kikötője az akkori Palesztinának, a török birodalom egyik gyöngyszeme volt. Vegyes lakossága közt akadt török, zsidó, arab és mindenféle népség, szinte az egész földtekéről. A partraszállás után, a fiatal pár nem tudta eldönteni, hova is menjenek.
— Van valami elképzelésed? — kérdezte a lány.
— Sok nincsen. Egy ismerősöm sem lakik ebben a városban.
— Akkor mégis miért éppen ide jöttünk?
— Miért, miért? — ismételte a kérdést a fiú.— Két ágrólszakadt zsidó, pénz és minden nélkül, hova máshova mehetett volna, mint a valamikori Izraelbe? Majd csak találunk valakit, aki segítségünkre lesz. Élnek itt is zsidók.
Elindultak félig-meddig céltalanul. Már bent jártak a piacon, amikor a fiú szeme megakadt egy cégtáblán. „Goldstein” — betűzte ki a cégért.
— Gyere, ide bemegyünk.
— Mit akarsz itt? Van valami ékszered, amit pénzzé tehetnénk?
— Ez a gyűrű — húzta le az ujjáról az aranyékszert. — A bar micvámra kaptam. Valamennyit csak adnak érte, és akkor van némi pénzünk, hogy szállást és élelmet keressünk.
Erre a lány is levetette az arany karkötőjét és átadta a fiúnak.
— Maradj itt kint a bolt előtt. Elég, ha én megyek be.
— Miben segíthetek? — kérdezte meg a belépő fiatalembert a tulajdonos.
Törökül beszélt, de akcentusából érezni lehetett, nem ez az anyanyelve.
— Segítségre volna szükségem. Nemrégen érkeztünk Isztambulból. A kikötőben ellopták a pénzem. Útközben a feleségem is életet adott egy kisfiúnak, és most itt állunk pénz és minden nélkül. Ezek az értékeink maradtak meg — tette le a pultra az ékszereket a fiú. — Kérem, adjon érte valamennyit, hogy szállást és élelmet vehessünk.
— Hol a felesége és a csecsemő?
— Itt állnak az üzlet előtt.
— Menjen, szóljon nekik, hogy jöjjenek be, addig én megvizsgálom az aranyat, és ki is számítom, mennyit tudok ezekért adni.
A fiú térült fordult, és a lánnyal, valamit a karján fekvő kisfiúval tért vissza.
— Vannak itt rokonaik, ismerőseik? — kérdezte a kereskedő.
— Senkik sincsen, uram.
— Miért jöttek pont ide, és hova valósiak? Mert hogy maguk nem törökök, abban biztos vagyok. Én sem vagyok török, csupán a birodalom alattvalója.
— Jemenből…
— És miért jöttek pont ide? Mehettek volna máshová is.
— Úgy gondoltuk, mint zsidóknak, itt nagyobbak az esélyeink.
— De ha szabad kérdeznem, miért szöktek el? Mert biztos vagyok benne, hogy eljövetelükről senki sem tud.
— Hát… — kezdte a fiú kissé elcsukló hangon — őmiatta — mutatott az újszülöttre. — Én alig múltam tizenhárom éves, a feleségem, illetve a gyerekem anyja meg tizenkettő.
— Szóval nem akarták, hogy a kedves szülők megtudják, hogy a szerelmüknek gyümölcse fogant.
— Pontosan!
— Figyeljenek ide, fiatal barátaim. Én már itt születtem. Szüleim korán elhaláloztak. Az aranyművességre tanítottak ki, és ezt a kis üzletet örököltem meg utánuk. Nem panaszkodhatok, elég jól megélek belőle. Fel tudom ajánlani a segítségemet, de az nem annyira sok. Ki tudják nálam tanulni a szakmát. Mint aranyművesek nem lesznek elveszett emberek. Kapnak kosztot, kvártélyt. Fizetést az elején nem tudok sokat biztosítani, de nem is nagyon lesz rá szükségük. Ami meg ennek a csöppségnek kell, azt majd én biztosítom. Áll az alku?
— Természetesen, köszönjük, uram — csapott a felé nyújtott tenyérbe az ifjú.
— Ezeket visszaadom maguknak — nyújtottá át a gyűrűt és a karkötőt a fiúnak. — Szükségük lesz még rá később. Gondolom, csupán a szükség vitte volna rá magukat, hogy megváljanak tőlük.
Az üzletben maradtak, majd amikor a tulajdonos bezárt, együtt indultak a háza felé.
A kereskedő háza közvetlen a tengerhez közeli homokdűnék közt állt. Két szintje felett lapos tetők terültek el a ragyogó napsütésben.
— Ezt már én magam építettem. Válasszanak, melyik szinten akarnak berendezkedni. Alul is, felül is két-két szoba van. A konyha itt van lent, az alsó szinten. Vizet a kinti kútról kell behozni. De már megbeszéltem egy mesterrel, hogy hamarosan saját kutam lesz itt a kertben, a fügefák mellett.
— Ha lehetne, akkor maradnánk itt lent — mondta a lány. — Nekem könnyebb a kicsivel itt lenni, és a konyha is közel, ha főzni akarok. A felesége merre van? — érdeklődött tovább a kis „menyecske”.
— Még nem sikerült találnom magamhoz valót.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:52 :: Avi Ben Giora.
