Szerteszét hulló tükörcserepek,
szikrázva szórják szét a lelkemet.
Tökéletes tán többé nem lehet,
megtörve adják vissza képemet.
Tejfehér ködben úszó gondolat,
szomorú, magányos hangulat.
Szememre sűrű könnyfátyol szalad.
Éjsötét, mosolytalan a világ,
minden sivár, bánatbarnák a fák.
Hiába néz a Hold oly szelíden,
a madárdal sem szól most énnekem.
A hang a lelkemig már el sem ér,
szívemben keserűn kering a vér.
Bánatbarázdák szántják arcomat,
komor napok, homályos kábulat.
Elárvult, bizonytalan a lét,
a reményt a szavak tépik szét.
Szívembe döfve gyilkos nyílmérgei,
tátongó szakadék mélységei.
Tűnt boldogság álomképeken,
fut lelkem falára hirtelen.
Emlékek, percek, múlt életem.
A Nap őrülten szórja sugarát,
míg belül jégbefagyott a világ.
Talán véget ér egyszer ez a nap,
a cserepekből kirakom magamat.
Legutóbbi módosítás: 2017.09.29. @ 19:04 :: Naszluhácz Judit
